Hodler megoldása lényegében nem különbözik Seuratétól, de a két megoldásnak eredményei mégis elválnak egymástól. Mindkettőjükkel közös az az erős szigorúság és fenséges egyszerűsítés, mely eltávolít a műből mindent, ami nem szolgálja a vezetőgondolat kifejlesztését.

Hodler azonban önként épít az emberi természetnek egy alaptulajdonságára, a ritmusra, Seurat-talogik a törvényei vezetik s bár ezek a törvények nem hagyják teljesen figyelmen kívül a szenzibilitásunkat, mégis inkább az értelemhez szólnak: Seurat fenséges egyszerűsítése szinte már kizár minden művészi izgalmat, mely nem az értelemből ered.

Ha Hodler szintetikus festészetének értékes vonatkozásait az új építészethez mag akarjuk állapítani, valamely újabb, nagy skandináv pályaudvar csarnokában, vagy Pöltzignak, a drezdai építésznek valamely új közigazgatási épületében, vagy talán van de Veldenek a kölni kiállításon, 1914-ben épült színházának falain kell Hodler képeit elképzelnünk.

Ezekből az épületekből a szerves életnek valami fenséges ereje árad, mely egyszerre egész lényében megragadja a szemlélőt. Szenzibilitásunk legtermészetesebb kielégülése az öröm, melyet a szemlélt alkotás életében való részvétellel érzünk.

Ez az önkéntelen részvétel visszhangozza bennük a vonal életét, mi is érezzük azt, amit a vonal cselekszik: a vonal hordoz valamit, leszorít valamit, kinyújtózik, feltör és elvész egy nagy egészben, mely lépésről-lépésre, tökéletes harmóniában és egyensúlyban jött létre. Az ilyen építészet könnyen nélkülözi a díszítést. De ha a képzeletünket is foglalkoztatni akarja, miként a szenzibilitásunkra hatott, falainak szüksége van a dekoratív festészetre.

Hogy mi a tárgya ennek a dekoratív festészetnek? Seurat megragadott mindent, mi egy modern ember kíváncsiságát ingerelte, szintetikus megoldása éppen a legmindennapibb dolgokat emelte a szimbólum magasságába. Hodler ellenben mindig az örök szimbólumokat kereste. Minden tárgy, mit szabadon választott, alkalmazkodott szintetikus felfogásához és vágyódásához az örök dolgok után: a Nap, az Órák, az Igazság, Eurythmia, Pillantása a Végtelenbe. Módszerét jellemzi a perspektíva tagadása, a háttér összevont jelzése s a mellékes dolgoknak rendszeres és egységes hatást célzó kiválasztása.

Kompozícióiban különösen szeret egyetlen felületet és egyetlenegy tárgyat használni. Ezt az egy tárgyat oly féltékeny pontossággal adja vissza, hogy az egésznek benyomását kelti fel: a virág a virágzó mezőét, a fa az erdőét, a felhő a felhős égét, egy kő a kavicsos strandét. Semleges, egy színű alapból nagy színfelületek emelkednek ki, melyek izgatott, izgató, ügyetlen s mégis bájos alakokban merevednek meg.

Ezt a stílust befejezi Hodler vonala: egy lényegében eurythmikus vonal, mely valamely egészen sajátságos zenei körbe emeli a kompozíciót. Ez a vonal mesteri, patetikus, inkább a gesztusok túlzása, mint a formák átformálása, inkább a jelenségnek hatásos monumentalitása, mint az alakok jellegzetessége. Ez a vonal, Hodler ritmusával és színeivel, állandóan az abszolút, az elemi, az örök felé tör.

Hodler berni eredetű, apja kézműves volt. Apja műhelyében korán megtanulta a munkát, korán hozzászokott a kézimunka nehézségeihez s a balsikerek tűréséhez. Lényegében közelebb áll a germán, mint a latin szellemhez. Mikor fellépett, Giottoval, majd Signorellivel és Andrea del Castagnoval hasonlították össze, sokkal rokonabb azonban Dürer fametszeteivel.

A német közönség önkéntelen lelkesedéssel fogadta. Mestere Menn, a genfi tájképfestő volt, Spanyolországban szenvedélyesen tanulmányozta Goyat s Bastien-Lepage egy ideig oly veszélyes hatással volt fejlődésére, hogy elfeledtette vele igazi útját és elnyomta egyéniségét.

A franciák meglehetős ellenszenvvel fogadták: szemére vetették a szenzibilitás hiányát. Az állandó s rögtön szembetűnő küzdelem a megoldandó problémával, az értelemnek állandó jelenléte és erőfeszítése nyugtalanítja a latin szenzibilitást.

Mivel ezekben a festményekben nem találnak semmit, mi az ő érzékenységüket mozgásba hozná, a franciák hajlandók minden szenzibilitást lehazudni belőlük. Ugyanezek az előnyök vagy ugyanezek a hibák azonban nem veszítik el vonzóerejüket a német közönségnél. A latin szellem mosolyog a nehézségeken és játszva küzdi le: sem a nevetés, sem a játék nem volt meg Hodlerben...

A szenzibilitás hiánya, egyébként is, természetesen csak látszólagos Hodlerben: a német szellem mindig érezte Hodler szenzibilitásának vibrálását s ez 1900 után közzétett tájképek győzelmesen szállnak szembe a franciák vádjaival. Ezek a festmények mutatják, hogy bárhol is állította fel Hodler az állványát, szenzibilitása mindig éber, a lelke mindig mélyen felkavart volt.

Sokak szerint neki egyedül sikerült a hegyet lekötni egy vászon keretébe s neki először sikerült behatolni a csúcsok és elúszó felhők drámai viszonyának titkába. A szenzibilitásnak, az érzéki részvételnek látszólagos hiánya még leginkább utolsó portréin tűnik fel.

Csalódnak itt azok, kik megszokták, hogy kontaktust keressenek az arcképekkel: ezek a portrék nem engedik meg a szemlélőnek, hogy szemét a festett ember szemébe mélyessze a lelkét a festett ember lelkével egyesítse. Ilyen vonatkozások nem lehetségesek Hodler arcképeinél. Ez arcok szemei s a mi szemeink közt, a lények lelke s a mi lelkünk közt valami távolság van: a realitások világa s a szférák világának nagy távolsága.

A jelenség e képekben elveszít mindent, mi jellegzetességét teszi ki s annyira átszellemül, hogy tiltakozik minden végső közeledés ellen. Úgy látszik, Hodler sohasem a szívével közeledett ezekhez az arcokhoz, hanem inkább a vasakaratával, mellyel a szintézist és az örökkévalóság kegyét igyekezett kivívni...Csak A Beteg s később a Halott sejttetik, hogy a szívet tépőn szomorú munka közben, melyért oly szívesen feláldozta magát, a könnyei patakzottak.

Hodlerről ma még nem lehet kimondani a végső ítéletet, ahhoz túlságosan bonyolult az esete. Stílusa, egész munkássága szorosan összeforrott az új építészet, az új stílus jövendőjével: ha ez az új stílus diadalmaskodik, Hodlert - Seuratval együtt - az új stílus előfutárjának és ösztönzőjének fogják tekinteni, aki elhatározó befolyással volt a modern dekoratív festészet fejlődésére és elhelyezkedésére, ha az új stílus csődbe jut, Hodler bevonul a mesterek közé, kik széles látókörrel és tiszteletreméltó erővel küzdenek, de akiknek értékes és állandó küzdelme eredménytelen maradt.