Ezek a sorok egy igazi marxistának és egy vérbeli orosz írónak az összeütközését árulják el. Dosztojevszij az "Írói naplójában" leír két parasztot, kik azon vesznek össze, hogy melyik közülük a szemtelenebb: a veszekedés közben, arcátlanságuk bizonyítására, belelőnek az Úrvacsora szent képébe.

Ehhez a jelenethez ír Dosztojevszikj néhány sort, melyben az egész orosz nép legjellemzőbb lelki sajátosságait akarja feltárni. Az orosz ember időnként szükségét érzi, hogy minden köteléktől megszabadítsa magát, szükségét érzi, hogy időnként halálos érzékenységgel közeledjék a szakadékhoz s fél testével ráfeküdjék, hogy időnként lepillantson a legmélyebb örvénybe s mint a tébolyodott, fejjel lefelé belévesse magát.

Ez a tagadás szüksége az emberben s ez az érzés gyakran feltámad, egyébként nem tagadó, sőt tiszteletet érző természetekben is: tagadni minden szentet és nagyot, mit a szív, az ő szíve is ismer, tagadni saját, legmagasabb eszméit, minden célt és áldást, mely előtt a nép letérdepelt s mely előtt ő maga is imádkozott, míg csak egyszerre tűrhetetlen teherré nem vált. Itt aztán nincs megállás.

Nem köt többé sem szeretet, sem mámor, élvezetvágy, hiúság vagy irigység, - adott esetben igen sok orosz odadobja magát ennek az érzésnek s kész minden féket összetörni, mindentől elszakadni - családtól is, szokásoktól is, Istentől is. A legjóindulatúbb ember is egyszerre szörnyeteg és gyilkos lesz, mihelyt bekerül ebbe a ciklonba a pillanatnyi önmegtagadásnak ebbe a görcsös, átkozott örvényébe - s ez az önmegtagadás éppen bizonyos végzetes pillanatokban sajátossága az orosz jellemnek.

A bűntudat szöges korbácsa nemcsak Dosztojevszkij kezében suhog. A psychismus, sőt panpsychismus jellemző majdnem valamennyi orosz íróra. Nem hívei a miliő-elméletnek, nem tartják húsból és vérből gyúrt puha viasznak az embert, kibe a környezet, a családi körülmények, a társadalmi viszonyok, a történelem s a faji meghatározottság beleírja kitörölhetetlen jegyeit. A bűnért nem a társadalom a felelős, maga az ember követi el a bűnt, ítéli el magát s hajtja végre magán az ítéletet.

A társadalom szerintük nem nyom el senkit s nem kivételez senkivel, a társadalom olyan, aminőnek az emberek kívánják: külső arca az ember lelkének, nem az intézmények irányítják az embereket, az emberek teremtik, szentesítik és tűrik az intézményeket, aki lent van a "mélység"-ben, nem lökte oda magát, maga kívánkozott oda, önmaga ítélte oda magát és saját akaratából marad ott. Nemcsak külsőséges proletariátus van, - meg van a lélek proletáriátusa is, ha ennek birodalma nem is esik össze a mezítlábasok országával. (Lásd a "bárót" az Éjjeli Menedékhelyben.)

Ebben a benső összeütközésben lehetett az a "Hemmung", mely Gorkijt a pillanatnyi, lelkes csatlakozásban megakadályozta s két esztendei habozásban tartotta. A politikai harcok idején Gorkijban le kellett győznie a marxistának az esztétát, a marxistának, ki csak országokat láthat a társadalom porondján, az esztétát, ki a lélek végtelenségében örökíti meg a világot s annak leghangosabb fajtáját, az embert.

Földi Mihály