"Összefog omlani minden politikai és gazdasági berendezkedésével, egész inficiált burzsoáziájával: hogyan tartanánk ezt példaként szemünk elé?" Nem kell hozzá semmiféle erőszakos belemagyarázás, hogy azokat az eszméket, melyek ma végigdübörögnek a világon, az ő világában megtaláljuk, ezek az emberek - az élet megalázottjai, kisemmizettjei, befelé-költők, szentimentálisak és kegyetlenek, felelőtlenek, mert az öröklét számára dolgozók - ezek az emberek némileg azzal a koronával járnak, melyet az ő géniusza sugároz regényeinek (milyen szegény ez a szó!) alakjaira. Marx mellé igazabb író embert a kommunizmus nem ültethetett.

És mégis, - azok számára jegyzem ezt fel, kik ma egész temperamentumukkal s fél tudásukkal vetik magukat éppen a legtehetségesebbek múltjára, hogy rajtakapják, leleplezzék, elhallgatassák - ez a Dosztojevszkij az ő kritikai és politikai írásaiban sok mindennel kemény harcban állt, ami ma a kommunizmusnak dogmája, akár mert a kommunizmus lényegéhez tartozik, akár mert céljai megvalósításához van szüksége rá.

Valóban szép j'accuse cikket lehetne összeállítani Dosztojevszkij politikai írásaiból: makacs ortodoxiájának, felekezeti türelmetlenségének ezer példáját lehetne felhozni (antiszemitizmusa különösen erős volt), az atyuskának hódoló, szlávofil, Konstantinápoly felé orientálódó politikájából nem volna nehéz azt a következtetést levonni, hogy Szasszonov imperialista, cárista politikájának volt irodalmi előkészítője.

"A háború a leghasznosabb eleme az emberiségnek", - olvassuk egy cikkében. "Csak egy igazán veszedelmes pusztító háború van a belső, a polgárháború. De a háború, melyet különböző népek küzdenek meg egymással, az csak előnyös lehet és nélkülözhetetlen." És felsorolja a háború morális és tisztító hatásait.

"Az egész szlávságnak egyesülnie kell Oroszország szárnyai alatt." Természetesen nem hódításból, nem zsákmányolási vágyból, hanem, hogy az elnyomott szláv népek megújuljanak és kulturális képességeiket szabadon kifejthessék, ezért van szüksége Oroszországnak Konstantinápolyra és az Arany Szarvra. (Hányszor hallottuk ezt a háború első éveiben a cárizmus leghívebb szolgái szájából.)

Karenin Annának egyik szimpatikus alakjáról ír, Levinről. Egy beszélgetésről, melyet egy sógorával a könnyelmű Oblonskival folytat arról, hogy vajon az ő vagyona megilleti-e őt, szabad-e neki ezt élveznie, amikor mellette az orosz parasztok ezrei végeznek baromi munkát, nyomorognak és pusztulnak. Dosztojevszkij ehhez többek között (az egész cikk izgatóan érdekes) ilyenfajta megjegyzéseket fűz: A polgárság felvette a harcot a feudalizmussal, legyőzte és helyére ült. "Otes-toi de la que je m'y mette."

Mialatt a polgárság egykori urainak helyét elfoglalta, mellőzte teljesen a proletariátust, nem ismerte el testvérének, hanem csupán munkaerőnek, melynek segítségével magának vagyont, neki pedig mindennapi kenyeret szerzett. Az orosz Oblonski "mondja D." úgy dönti el a dolgot, hogy neki ugyan nincsen igaza, de azért nem hajlandó változtatni a dolgokon, melyek élete kellemességét biztosítják.

A külföldi Oblonski más nézeten van: nem jogról van szó, hanem a dolgok történeti fejlődéséről. Ő elfoglalta a feudális lovak helyét, mert a lovagot durva erővel legyőzte s ebből megtanulta, hogy mihelyt a proletáriátus meg fog erősödni, őt éppen úgy ki fogja szorítani helyéből, mondván: "Otes-toi de la que je m'y mette..." Minek sietne, a burzsoázia inkább készül erre a harcra, amely nyílván élet-halál harc lesz.

A proletáriátus vezérei ugyanis kijelentik, hogy "a burzsoát egyáltalán nem tartják alkalmasnak arra, hogy a proletárok testvére legyen, tehát ők erőszakkal keresztülviszik akaratukat és a burzsoát minden testvéresülésből kizárják." Mindez azonban nem Dosztojevszkij véleménye, csak lucidus referálása a dolgoknak, Dosztojevszkij nem helyesli ezt az "európai" megoldást, hanem "az orosz megoldást" javasolja: kommunisztikus ideálnak Krisztus útján, a szeretet útján való megközelítését.

Miért mondom mindezt, mire jó ez a vázlatos ismertetés? Vajon ezek után Dosztojevszkij kevésbé alkalmas, hogy a kommunista kultúrának ideálja legyen? Szó sincs róla. Egy kultúra, mely végső törekvésében a legteljesebb egyenlőséget, a vagyonnak teljes kiküszöbölését, a megalázottaknak felemeltetését hirdeti, nemesebb, nagyszerűbb géniuszt mint Dosztojevszkij nem is választhat.

Az egész ember s egész szelleme jöhet csak számba, amennyiben életével és munkájával példa lehet. S nem pedig a gutgesinntségének a vizsgálata minden egyes véleményében, minden nyilatkozatában.

Szükségesnek tartottuk ezeket a magától értetődöttségeket elmondani, mert egy ellentmondás nélkül maradt (Osvát Ernő pompás cikke a Magyarországban a Ma íróinak felolvasásáról dicséretes kivétel) féktelen agitáció teljesen elhomályosítani készül a politika és a művészet közötti határvonalakat, az egyetlen határt, melyet a népek legteljesebb testvéresülése sem dönthet le.

Írókról, kik már évtizede nagy készültségű s a maguk idejében bátor társadalomkritikával érlelték a szociális forradalmat, most azt halljuk, hogy a kommunista társadalomban szerephez nem juthatnak, mert nem csatlakoztak idejében a párthoz, vagy mert közel álltak a burzsoáziához.

A Vörös Újság egyik közleménye a kommunista kultúrában nem juttatna helyet egy nagy tehetségű fiatal magyar költőnek, mert az Ódát írt az ifjú Caesarhoz. (Notabene igen szép vers volt, nemes formájú és nemes tartalmú: felhívás volt a hatalom új urához, hogy hozza meg az országnak a békét.)

Egy másik közlemény vitássá teszi Molnár Ferenc jussát az irodalomhoz, - mintha a Liliomnak, a Széntolvajoknak, de egyéb írásait, tréfáit is bátran idézhetjük - soha hírét nem hallotta volna. Hogyan, hát elképzelhető egy társadalom, melyben e nagy kérdések ilyen felületes szempontok szerint döntetnek el! 

Lehetséges az, hogy aki eddig tehetséges volt, az ezután ne legyen tehetséges? és lehetséges az, hogy ne a legszabadabban - vagy ami ezzel szinonim - ne fajára és egész emberiségre a leghasznosabban fejtse ki ezt a tehetséget. Ez nemcsak a kommunisztikus társadalomban de még e társadalmat előkészítő diktatúra idején sem lehetséges.

A proletárdiktatúra - úgy gondolom - keményöklű, ellentmondást nem tűrő elpusztítását jelenti az egész kapitalisztikus gazdasági rendnek és mindennek, amiből ez valaha feltámadhatna! De nem jelentheti a tehetségek letörését a féltehetségek és tehetségtelenek javára, bármily ősi is legyen ezeknek a kommunisztikus politikai meggyőződés. Hogy is mondja csak Hauptmann Florian Geyere, akinek forradalmisága mellé igazán nem lehet kérdőjelet tenni: Got grüs die Hunst.



[*] Ez az írás már ki volt szedve, amikor Lukács György népbiztos világos, becsületes, tehát megnyugtató kijelentése e kérdésben a Vörös Újságban megjelent.

Fenyő Miksa