Kis zaj, suttogás, beszéd még, azután a dobogón megjelenik a művész. Szétnéz az emberek felett, megvárja, míg minden mozgás megdermed, azután hegedűjét álla alá szorítja és csendesen egy szót küld hátra a zongorásnak, biztosan ezt: kezdjük. Hangok ugranak föl a zongora billentyűiről s ekkor a művész mereven tartott jobb kezét meghajlítja s a vonót gyengén ráereszti a húrokra...

Kimondhatatlan lágyan és puhán érinti a vonó fehér hasa a barna hegedű kifeszített húrjait. Hosszan, lassan, ünnepélyesen húzza a művész a vonót a húrokon, a terem betelik zengésekkel. S a hangok összeszövik az embereket, mindjobban együvé válnak, amint előre hajlott fejekkel a hegedűst hallgatják. Egy kövér nő az első sorban oly édesdeden néz fel rá, mint egy csecsemő. Hosszú fehér kesztyűkbe hanyatlik egy dúlt fej s a laza, nagy haj éledni látszik a hangok alatt, mint langyos esőben a vetés. Egy kopasz ember az erkély első sorában olyan mereven ül, mint egy viaszfigura, fehér ingplasztronján önfeledt csillognak a gyémántgombok.

Gyorsabb ütemek következnek, cikázik a vonó a húrokon, peng-zúg, mint a cimbalom. A hegedűs ujjain, mint a csalogány torka, trillázik és énekel. Mutatóujját leszorítja a hegedű domború fedelére s a három ujj villámsebesen érintve a húrokat, remeg, mint a nyárfalevél alkonyatkor - itt sül ki, az ujjak hegyén mint villamos battériák csúcsain, itt ömlik el végső halk sikolyokban, itt pereg ki a fán, a vonón, a húrokon, az ujjakon, a kezén remegve keresztülfutva, ami a meleg belsőkben, a szívben gyűlt hirtelen felindulással s ugyanez a gerjedelem reszket végig e pillanatban minden emberen... a lények öntudatlan elfeledkezésének szent perce.

A hegedű leereszkedik - a zongora üres hangjai tovább szólnak, összekötve egyik tételt a másikkal. Az arcokon még az imént kiállott gyönyör élénksége, melyet gyorsan felvált a fáradtság. Kis mozgás, súrlódás, suttogás - az emberek egymást nézik. Tompa érdeklődéssel veszik fel a szemek az arcokat, a ruhákat - sűrűségből itt-ott egy fiatal fényjelzés villan fel olyan mohó hű éhséggel, mint kölyökállatok szemeiben.

De megint rákezd a hegedű, mély d-húr énekel és húzza magafelé a leheleteket, - a fejek ismét előredőlnek felüdülve, a hegedű pillanatokra megszünteti az agy zakatolását, az össze-vissza járó gondolatokat a fejben, a félelem szorongásait, az állandó feszített figyelmet, amit az élet követel - boldogtalanok! Körülnézek, egy sajátságos vízió rémületében s mintha most fedezném fel őket, akiket egyenként régen, unottan ismerek, mintha most látnám először itt, összegyűjtve őket, mint egy hajó fedélzetén.

Idesűrítve, egy tömegben, mégis egyenként különválva, amint mindegyik egy világot jelent, csúcsot, melyre felkapaszkodott, képzelt hatalmat, mert minden hatalom képzelt, millió eredőt, mely mint hajszálgyökér ereszkedik be a hullákkal trágyázott, munkával, kínnal verítékezett, emberi testektől pállott földbe, ami a társadalom s él, kihajt belőle, mint furcsa, mérges növény, különös alakulatokkal, - száradtan, szikkadtan az egyik, az öregségtől csipás, apró szemekkel, másik túlduzzadtan és vérmesen, nők beteges hajlásokkal, mint mesterséges testek, belől sercegő villanyfonalakkal, lényük központjától gyulladva - és mind vonzásokkal és taszításokkal, mohó keresésekkel és elrévedésekkel, de mind külön, furcsa beteg növény egy üvegházban, melynek porhanyós vékony talaja alatt egyre jobban tüzesedik és izzik a pokol...

És e látványtól még szédülten, e fullasztó embernövények utolsó együttlétét érezve, hirtelen megint a zene élesedik fülembe s a pódiumra nézek, a hegedűst látom, aki keskeny állát rászorítja a fára, míg összevont vékony ajkai idegesen rángatódznak, sovány arca mindjobban sötétül, már csaknem fekete, orra csontosan és átvékonyulva előreszökik, alacsony homlokán vízszintes vonalak hullámzanak, szemhéjai piroslanak, bandzsa szemei kétfelé néznek, homályos villódzással s mind magasabbra emelve karjait és hegedűjét, mialatt a kábító zene, omlik a húroktól, megindul hátrálva s megy az egyre szélesedő dobogón, mely átüti a hátsó falakat s kifelé terjed s megmozdul most a fekete embervetés, mint sötét hullám ellenállhatatlan rontással s a dobogó felé ömlik s feltör rajta s a hegedűs hátrál, megy, lábujjhegyen s mindjobban felmagasodva, sötét sziluett már s nyomában mind kétségbeesett előrehajlásban, visszatérhetetlenül, riadtan, zúgva s sikolyokban, mert a hegedűs már a térben lebeg, a csillár kialudt s feltűnt a vigasztalan mélység, ahová mind bele fognak zuhanni...