Ha a harisnya száraz, akkor az a része, amelyre az aszbesztfonál kerül, fixirozva lesz, vagyis azt a nemes földet, amely az impregnáláskor a harisnyának ebbe a részébe kerül, még megtoldják aluminium- és magnéziumsókkal. Ezáltal meg lesz akadályozva az, hogy a harisnyának világító része az aszbesztes fejtől elszakadjon.

A harisnya most a varrószobába jut. Itt ismét külön gép elegyengeti rajta a ráncokat és ugyancsak gép végzi az aszbesztfonálnak hurokká való alakítását is. Az izzótest most az ugynevezett „sima” állapotban van s így kerül némely fogyasztókhoz, akik a további feldolgozást maguk végzik.

Az izzótestek legnagyobb része azonban a gyárban marad, mert ezután még ki kell őket égetni. A kiégetés célja az, hogy a sima testből a fonál utolsó maradványai is eltávolíttasanak és ne maradjon hátra egyéb az elhamvasztott harisnyaszövetben, mint a világítósók oxidjai. Az izzótestet mintegy 30 centiméteres, kupalaku, felül tompa fa-formára huzzák és rajta gondosan kiegyengetik, hogy ráncai végleg eltünjenek.

Dróthorgok aztán leveszik onnan és a harisnya a kiégetőgépbe jut. Ez egy gázcsőből készült mozgatható ráma, amelyben folyton apró lángok égnek. A lángok meggyujtják felső részén a harisnyát: ez a hamvasztás. Ha a harisnyát alul gyujtanák meg, akkor a hamvasztás után nagyon összezsugorodna és nem lehetne használni. A hamvasztás után a harisnyának nagy hajlandósága van arra, hogy alul összezáródjon. Ennek azzal veszik elejét, hogy drótgyűrűt tesznek bele.

A harisnya a hamvasztás után ráncos és puha lesz, világításra tehát alkalmatlan. Hogy helyes formát és kellő merevséget kapjon, beleteszik egy válógépbe, ahol aztán olyanná válik, aminőnek lennie kell.

A kiégetett izzótest sima és kemény hamuváz ugyan, de olyan törékeny, hogy minden erősebb érintésre szétesik. Ilyen állapotban tehát nem lehet szállítani sem. Hogy a szétesések elejét vegyék, eleintén bevonták sellak-, gummi-, vagy kaucsukoldattal. Ma azonban már csak olyan oldatot használnak, amely kollodium, kététer, kámfor és ricinusolaj keverékéből áll. Minthogy ez az oldat rendkivül gyulékony, az izzótest gyártásának ez a része szigoru rendőri előírás szerint történik.

A munkahelyiségeket, ahol a kollodiumozást csinálják, csupán kivülről szabad fűteni, a világítás szabad láng mellett szigoruan tiltva van, sőt a villamos lámpákat is biztonsági haranggal kell fölszerelni. Ezenkívül szellőztető készülékek szünet nélkül szívják ki a helyiségből az étergázokat, amelyek kábulást, sőt sokszor ájulást, eszméletlenséget okoznak.

A kollodiumozásnál az izzótestet kampókra akasztják és tizével az agyag-, vagy horganyedényben lévő oldatba mártják. Most ujra szárítás következik, amely után maga a kollodium, mint az egész izzótestet beborító és védelmező hártya marad hátra. A kollodiumozás után a gyárnak egy másik osztályában az izzóharisnyát alul egyenesre vágják és papírhüvelybe, vatta közé csomagolják. Nagyobb izzóharisnya gyáraknak külön gépeik vannak még ehhez a művelethez is.

Az izzótesteket állandó ellenőrzés alatt kell tartani és az jó izzóharisnya gyártásához a vegyi anyagoknak legaprólékosabb gonddal való elkészítése szükséges. A jelentékenyebb üzemek ennélfogva nagy laboratóriumokkal rendelkeznek, amelyek fel vannak szerelve a modern vegyészeti technika összes vívmányaival. Az ilyen laboratórium valóságos boszorkánykonyha és ha ezt valaki látta, bizony el fog csudálkozni, hogy a nagyarányu berendezésnek, az ottani minuciózis munkának végső eredménye nem egyéb, mint egy piciny harisnyaforma, amelyet az ember éppen hogy ráhuzhat az ujjára.

Legtöbb izzóharisnyát Németországban gyártanak és pedig évenként 100-120 millió darabot, amelyből maga Németország csak 35-40 milliót fogyaszt. A többi külföldre kerül.

A villamos világításon kívül kétségtelenül az izzóharisnya gázfénye adja a legtökéletesebb mesterséges világítást és bizonnyal jó idő fog eltelni, amig valaki még ennél is tökéletesebbet talál fel. Ámbár: ki tudja? Sokszor azt hittük már valamely találmányról, hogy az non plus ultra és pár év mulva ez a találmány már a lomtárba került.