Az a gárda, akivel teremteni elindult igényességében, határozottan mögötte maradt. Azok megelégedte, egy kiélt ideológia (nemzeti vagy individualista pózba kényszeredés), iskolai impresszionista, szimbolista formaváltogatással, ő kiszakadt közülük, mint a begubózások ellen verekedő - mint akinek hivatása van. Ennyire kergette vérében, idegeivel forradalmár, de ezen túl nem találta meg az új testvéresedés, a szolidáris valahova tartozás lehetőségét. A Nyugat generációjából a feloldhatatlan fajiságába csuklott Ady mellett ő, a legtragikusabb alakja újabb irodalmunknak. Mint Adynak, a körötte nőtt generációban neki is sorsa van.

S ez a sors már nem csak egyetlen ember sorsa, mint a magyarságot reprezentánsan lezáró lírikus Adyé, hanem egy egész osztály sorsa. Szabó Dezső a XIX. század intellektueljeinek típusa, s ezért az ő tragédiája a mai polgári intellektus tragédiája. Nála a kultúrás beszedettség nem szociális plusz a romantikus temperamentum adottságaival szemben. Ő testben és lélekben ki nem egyensúlyozható erő. Az eszével lemarasztalt titán.

Hogy végtelen horizontokig kívánkozó erejének teljes ki nem fejlődéséhez sok köze van a röghöz enyvező szegénységnek, a magyar vidéknek, az irodalmárok fölé úszásának, az kétségtelen. De mindez csak szomorú véletlen, vagy lebírhatatlan külsőség. Kérdés: más lett-e volna a születésétől dekadens lelki struktúrájú ember más körülmények között? Talán, sőt bizonyosan magának praktikusabb és céltudatosabb, de aligha emberi ideálnak is elfogadhatóbb. Mert önmaga nem a külső behatások gipszmintás eredménye.

Terhelt pszichikai erő - de így is karakter. Az ő tragédiája valahonnan Rousseau-tól és Victor Hugo-tól fejlett s a ma forrongásában egészében fel nem oldható életforma. Ha végig fájunk, vagy végig örülünk az írásain, látjuk, hogy mindig a legsajgóbb pontján nyúl az élethez, egy hús-vér ember valóságával a valóságot markolja elénk és mégis az áradó sorok mögött mindannyiszor valami primitív keresztényi filozófiát vagy a fellázadt akarat kétségbeejtő céltalanságát érezzük.

Külsőségeiben is mindent bizonyító példa erre írásainak megjelenési formája: igazabban pszichológiai indítéka, mert hisz nála a nyers témán kívül mindig csak az a fontos és sohasem a forma, mint a priori szép. Micsoda meg nem értője és öldöklője ez az erő önmagának?! Forradalmat akar, mert tudja, hogy így és most már tűrhetetlen az ember lenyirbált élete s érzi, hogy ő csak a forradalomban és igazán - és mit csinál?

Gulliver és Don Quijote bedohosodott maszkja mögül kigúnyolja, elsírja, megtapossa, feláldozza a saját nagyszerű emberségét. S ez a múlttal ellárvázottság szinte teljes szimbóluma egész eddigi életvitelének. Világszemléletes agitatív író, de agitációja, ha túllendül is a napi aktuális ostorozásán, nem jelöli meg az életfejlődés praktikus útját. Ha megbontja a mai ember összetevőjét - nem modellálja meg az új társadalom új emberét.

Szabó Dezső még nem ért el az új építőkig. Nem komponáló, hanem dekomponáló zseni. És ennél a megállapításnál bizonyosodik be művészetének nagyívűsége és emberségének fanatikus őszintesége. Az új magyar irodalomban őt látom az első tudatos rombolónak és ebben a munkájában a külföldi iskolák (futuristák, kubisták, stb.) mellett is internacionális érték.

Azt mondtam, a legfiatalabb generáció mérlegén nem forradalmár (csak romantikus aktív temperamentum), de most ki szeretném hangsúlyozni, hogy hatalmas forradalmasító erő. Minden írása pszichikai szenzáció az olvasónál, sőt több, több! Írásain keresztül az olvasó megérzi, fizikumával is felfogja a szavak mögött vergődő rokon-ember univerzális erejét, végtelen élet-éhség-szomjúságát.

Művészetében nagyon kevés a spekulatív elem, mondanivalóját a határtalanig mélyítve, szexuálisan egészen a fizikumáig fogadja magába és így a cselekvésbe szerelmes kéjével adja is tovább. Nem a problémáiban és megoldásaiban új, hanem abban a belső erőben kozmikusan tiszta ideál, amely írásra kényszeríti és írásait vér-hús aktivitássá sűrűsíti. És ez az aktivitás az, ami talán akarata ellenére is a fiatalokhoz kapcsolja Szabó Dezsőt.

Írásainak stílusa romantikusan színes, de sohasem külsőséges dekorációkban tetszelgő. Nála az írás külsősége szét nem választható a tartalomtól. A téma szenvedtető vagy örömös átélésének és kényszerű továbbadásának egyetlen megjelenési lehetősége ez a forma.

Ezért unalmasan szuggesztív és ezért Szabó Dezső írásainak össze az, ami száz könyv között is individuálisan állástfoglaló, valószínűségében új s nemcsak a bennük megmutatott életferdeségek - hanem tulajdon alkotójuk ellen is forradalmasító.

Kassák Lajos