Ezeken a kézzelfogható emlékeken kívül van egy érzés-emlékem is, mely a maga elvontságában nem kevésbé éles és határozott. Ismeretségünk első másodpercétől láttam, hogy bámulatosan öntudatos és biztos. Ekkor még kevesen figyeltek a nevére. Ő azonban teljes tudatában volt a jelentőségének és a súlyának, érezte, hogy minden szava, nyilatkozata, betűje pontos és sohase mutatkozott se kétkedőnek, se bizonytalannak.

Kéziratait (melyeket mindig vékony, finom selyempapírra, ceruzával írt) s autogramjait királyi mozdulattal osztogatta rajongóinak. Némelyik író a művész örömével állapítja meg, hogy ezzel a munkájával meg van elégedve, amazzal pedig nincs. Ady Endre ritkán nyilatkozott a verseiről, mert tartott attól, hogy szépléleknek látszik.

Gyűlölt és megvetett minden "esztétát". Többet követelt az emberektől, mint az írók, kik egyes könyvük elismerését sürgetik, azt akarta, hogy higgyenek benne, teljesen és egészen, abban, amit megírt és abban is, amit elhallgatott, vagy csak megírandó volt, az egyéniségében és a küldetésében. Küldetésének ismerte a szereplését. Az, hogy tollat fogott "praedestinatio", eleve elrendeltetés volt. Később, évek múlva, legenda keletkezett a személye körül, de ő már ekkor ebben a teremtő legendában élt. Öntudata kemény volt, mint a gyémánt.

Nekem több ízben említette, hogy az úgynevezett "művészet"-tel keveset törődik, s a versei élet-megnyilatkozások, melyeknek értékét a bennük foglalt élet határozza meg, az életet pedig ezerszer többre becsüli minden tintás és papíros művészetnél. Akkoriban nem értettem meg.

Ma már tudom, hogy ez a viselkedése csak védekezés hatalmasan lüktető írói ösztönével és nábobi becsvágyával szemben, melynek mindent alárendelt, még az életét is, s a világszemlélete sokkal inkább, mint bármely más íróknál, művészetközponti. Az író néha áldozatot hoz az életnek. Ő mindent a művészetének áldozott. Párizsba bujdosott, sohase mutatkozott szívesen emberek előtt, nagy társaságban.

A halhatatlanságra készülőnek önsanyargató erkölcsi életét élte. Melegségét, lázát, kedélyét a verseinek tartogatta. Az "Élet", melyet verseiben annyiszor szólogatott, valami álmodott tökéletesebb és egészebb, összefogottabb, tehát költőibb élet volt, s az igazi elől, mely a sárba húz, ösztönösen elzárkózott. Igen, ő a született alkotó, ki mielőtt írni kezdett volna, meghalt, megszűnt az élet számára, hogy függetlenül, tárgyilagosan és bátran láthasson. Ez az igazság.

Épp ezért fájónak és sértőnek találom, hogy a mai kor, mely épp annyira politikai, mint az, amelyben indult, szereti bizonyos sallangokkal körülvenni nagy alakját, holott ő a pályája kezdetén az akkor jelentkező írókkal és költőkkel együtt legszenvedélyesebben azok ellen küzdött, akik az irodalmat politikával mérgezik meg és hazafias (tehát gyakorlatian hasznos) szempontok szerint ítélnek meg egy-egy művészi terméket. Mindegy, hogy ez a politika fekete vagy fehér, az irodalomnak egyaránt ártalmas. Vallom, hogy jelentőséget csak a művészet mércéjén lehet megállapítani.

Érdeme nem az, hogy "megérzett" valamit előre, de az, hogy érzett és hiánytalanul tudta kifejezni. A költő nem időjós. Petőfi például egyik versében megjósolja a harctéri halálát, a másikban pedig azt, hogy aggkorában hal el és unokák állnak akácos sírjánál. Ma természetesen csak az előbbit emlegetik, az utóbbiról hallgatnak. Ady egy helyütt arról álmodik, hogy Párizsban hunyja le a szemét, másutt, hogy "breton parton sújt majd az álom", ismét másutt, hogy "csúf Budapest lesz a ravatala". Mind a három vers igaz. Mert az érzés igazsága van mögötte.

De a költeményekben az avatatlanok - bizonyos újságírói romantika hatása alatt - még mindig előszeretettel keresik a valóság elemeit, a jóslatok beteljesülését és mikor egy-egy rokon kijelentésre bukkannak, úgy megörülnek neki, mint a gyermek, aki a verséből kihallja a "cukor" és "csokoládé" szókat. A költő önmagáért az alkotás emberfölötti öröméért alkot.

Áll, mint magyar és újító is, csakhogy mikor írt minden fajisága, újravágyása puszta anyag lett a számára és a művészi megfogalmazása által vált értékké. Tiltakozom tehát az ellen, hogy a politikusok az apró-cseprő emberi ügyeknek ezek a kishivatalnokai ártsák be magukat a művészet dolgába. Ady Endre értéke nem változik, a politika ellenben minden pillanatban más és más lehet.

Egy tisztulatlan és művészetet felejtő korban ezzel a megjegyzéssel is tartozom emlékének.

Kosztolányi Dezső