"A hercyniai erdőben laknak az alces-ek – írja Julius Ceasar – alakra és szinük különféleségére a kecskében hasonló állatok, de nagyobbak; szarvuk nincsen és a lábuk csuklók nélkül való. Még pihenni se fekszenek le és ha elestek: nem birtak fölállani.

Hogy alhassanak, a fákhoz támaszkodnak; ezért a vadászok kiássák a fákat és ugy átvágják, hogy könnyen kidőlnek az állattal együtt, midőn ez hozzájuk támaszkodik"... Ez a meseszerű leírás, mely közel kétezer éves, még külsőségeiben se illik rá a hatalmas állatra. 

Mert a jávorszarvasnak pompás, lapátos agancsai vannak és nagyon is fürgén talpra tudnak ugrani fektükből, ami bizonyára sodálatraméltó erőnek és ügyességnek a jele, ha meggondoljuk, hogy a meglett bika testhossza harmadfél méter, a magassága vállig közel két méter, a súlya pedig 450-500 kilogramm.

Csak annyi igaz a Julius Ceasar leirásából, hogy a jávorszarvas valóban honos volt a hercyniai erdőben – tehát ősi "német" állat és onnan terjedt el Litvániába, Kurlandba és Livóniába, továbbá Svéd- és Norvégországba, ahol még ma is megvan, noha Ázsiában ma már általában sokkal gyakoribb, mint Európában.

Régebben honos volt Magyarországon is; Turóczi László például egy 1735-ben írt könyvében említi, hogy Bakony vadjai közt előfordul az "alces" is. Hogy azonban mikor veszett ki nálunk, arról semmit sem tudunk, viszont azonban egészen bizonyos, hogy a jávorszarvas a kultura elől menekül az őserdők vadonjaiba és ingoványos csalitjaiba, mert szereti a csöndes, nyugalmas kényelmet, ahol semmise háborítja.

Legjobban kedveli a hozzáférhetetlen, mocsaras erdőséget, ahol túlnyomó a lombos fa, mert ez az eledele; az ingoványos, nedves vidék azonban ugy látszik, föltétlen szükséges ahhoz, hogy jól érezze magát. Legveszedelmesebb ellenségei a ragadozó állatok.