Lehetetlen, hogy erre a békeajánlatra Amerika azzal a gőgös elutasítással, Clemenceau azzal a brutális gesztussal válaszoljon, mellyel Burián javaslatát fejbebarackolták. Lehetetlen, hogy ellenségeink szajkómódra ismételjék a "népek önrendelkezési" jogáról szóló formulát, és ennek következményeképpen a monarchia feldarabolását (mint azt legutóbb Wilson elnök Masaryk üdvözlő beszédére válaszolva a cseh, délszláv, lengyel küldöttségek előtt megcsillantatta), ha Burián békejegyzéke már a monarchia belpolitikai reformjairól is nyilatkozik és határozottan a Habsburg-monarchia föderalizálása mellett foglal állást.

Ezt a békefeltételt szándékosan hagytam utoljára, mert úgy gondolom, hogy ez a feltétel az, mely a két hét előtti világot a maival összeköti. Mert valószínű, hogy már két héttel azelőtt is meg tudta volna szerezni, külügyminiszterünk a magyar és osztrák kormány hozzájárulását az összes fentebb felsorolt békefeltételekhez, de a monarchia föderalizálásához - a trializmushoz, quadrialismushoz - magyar kormányt nem kapott volna.

A breszt-litowszki és bukaresti béke revíziója igazi érdekeinket nem érintette volna, Szerbiának visszaállítása, Montenegróval való egyesítése és gazdasági fejlődésének biztosítása nemcsak az igazság, az emberiesség követelményeinek felel meg, de ipari fejlődésünknek is motorjává válhat, ami pedig az olasz törekvések honorálását illeti, fel lehet tenni, hogy a derék Hötzendorfi Conrad eszméi, aki sohasem tudta megbocsátani Itáliának, hogy 1866-ban Veneziát visszavette, ma már igazán és végleg lomtárba kerültek s hogy különösen magyar államférfiak előtt nyilvánvaló, hogy szláv nemzetek közepette, különösen pedig szemben az elkövetkező délszláv alakulatokkal (ide írhatnók azt is: az osztrák németséggel szomszédságban) egyenest magyar érdek egy erős Olaszország barátsága. Mindezt ismételjük Burián már két hét előtt is el tudta volna fogadtatni a két kormánnyal (talán! nem bizonyos!), de kétségtelen, hogy a föderalizálásra vonatkozó javaslathoz magyar kormány hozzá nem járult volna.

S vajon ma - a nyugati front eseményei és Bulgária kiválása után - hogy állunk e tekintetben? Nem különös, hogy a háború egész folyamán senki e kérdéshez hozzányúlni nem mert. Andrássy Gyula gróf a legelső volt, aki okos, jövőbelátó cikkeket írt a lengyel kérdés megoldásáról, a koncepcióból, melyet elénk tárt, szinte magától adódott a trializmus, sőt - mivel itt már nincsen megállás - a föderalizmus, s mégis Andrássy Gyula önnön koncepciójával ellentétben a dualizmus sérthetetlenségét vallja, Tisza István gróf, aki boszniai útján meggyőződött, hogy nincs szláv fajta, legyen az horvát, szerb vagy dalmát, katolikus, görög-keleti vagy mohamedán, aki nem foglalna igen erélyesen és határozottan állást a monarchia összes délszlávjainak egyesítése mellett (amiben benn foglaltatik annak a tervnek elutasítása is, hogy Bosznia-Hercegovina valamely autonómiával Magyarországhoz csatoltassék), Tisza István gróf minden intranzigenciájával, egész erélyével, melyet az utóbbi idők komoly harctéri és külpolitikai balsikerei sem tudtak lágyabbra hangolni, a dualizmus mellett áll, gróf Károlyi Mihály, aki százszor vallotta, hogy Wilson békeprogramjának alapján áll, sohasem merte a népek önrendelkezési jogainak frázisát reálisra lefordítani és azt mondani, hogy igenis a monarchia alkotmánya revízióra szorul, a konföderáció irányában, mely a magyarokat, osztrákokat, délszlávokat, cseheket és lengyeleket egyenlő jogon egyesítené a Habsburg-jogar alatt, sőt ellenkezőleg azok a sajtóorgánumok, melyek Károlyi gyakran szimpatikus törekvéseit szolgálják, hangos, néha túl hangos védői voltak a dualizmusnak és az abból szükségszerűen folyó nemzetiségi politikának.

Károlyi Mihály gróf éppúgy mint a vele egy békecél felé haladó radikális politika ezt a kérdést minden alkalommal - pedig de sok alkalom adódott - messze elkerülte s kétségtelen, hogy mély megdöbbenést váltana ki az egész országban az olyan kormánynyilatkozat, mely arra engedne következtetni, hogy Ausztria-Magyarország föderalizálása felvétetik a monarchia békecéljai közé.

Még ma is, az utolsó napok katasztrofális eseményei után is. Még ma is megrémülve kellene arra gondolnunk, hogy vajon a föderalizáció meginduló folyamata milyen kihatással lehet Erdélyre, az ország északnyugati megyéire, Horvát-Szlavónországra.

S mégis, vajon most négy esztendő világösszeomlás után megállhatunk-e annál a bölcsességnél, hogy maradjon minden a régiben, vajon nem inkább arra kell-e gondolnunk, hogy a múlhatatlanul megoldandó problémák úgy oldassanak meg, hogy a tíz milliónyi magyarság pozíciója megóvassék, kulturális és gazdasági fejlődésének lehetősége biztosíttassék. Négy esztendő óta valahányszor francia lap került a kezembe, mindannyiszor biztos lehettem felőle, hogy a magyarságról a gyűlölség hangján írnak.

A szláv propaganda meg tudta csinálni (a talaj már a háború előtt némileg elő volt készítve külügyminisztériumunk nem minden hozzájárulása nélkül), hogy az entente-országokban úgy beszélnek rólunk, mint a nemzetiségek elnyomójáról, mint akik a csóvát vetettük a világégéshez s akiknek ellenállásán hajótörést szenved a monarchiában minden reformtörekvés.

Ma már kétségtelen, hogy a monarchia belső ügyeinek elrendezése megszűnt a mi privátügyünk lenni: Wilson feltételeinek vállalása azt jelenti, hogy mi mindazt, amit belső elrendezkedésünk, a különböző nemzetiségek aspirációinak teljesítése dolgában tettünk vagy teszünk, hajlandók vagyunk a hadviselő felek kongresszusa elé terjeszteni.

Vajon mit remélhetünk mi a mi vétónktól, Deák alkotásához való merev ragaszkodásunktól? nem tesszük-e ki magunkat annak a veszélynek, hogy e magunk tartása révén beigazolva látják a szláv és román propaganda hazug vádjait (valami alaposabb, mélyebb érdeklődést sohasem tanúsítottak irántunk), és mindent a mi logikátlan, felemás volt a monarchiában, rajtunk torolnák meg?

(Annál is inkább, mert hiszen nincs is magyar államférfi, aki iránt az entente bizalommal volna, aki tehát a magyarság ügyét a béketárgyaláson a siker reményével képviselhetné.) Nekünk önmagunk iránti kötelességünk a monarchia föderalizálásának kérdését komoly megfontolás tárgyává tenni és semmiféle reformnak útját nem állni, mely akár a délszlávokat, akár a cseheket, akár lengyeleket a monarchiában jogaikhoz segítené.

E jogok elismerése nem jelentheti a mi jogaink csorbítását, területek, melyeket magyar intelligencia művelt meg (még ha nemzetiségi terület is), amelyeknek kultúráját a mi vezető munkánk teremtette, nem mehetnek számunkra veszendőbe. Ezt a jussunkat - ha okosak, belátók és belátásunk szerint cselekvők leszünk - meg fogjuk tudni védeni fegyver nélkül is minden hamis jogcímmel szemben.