Szabad hű tenger volt a lelkem,
Nem érdemeltem,
Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
Mert igazam volt, igazam volt.

Szabad volt minden lobogónak
S a mentő csónak
Tengeremen mindig meglelte partját.
Gaz fátumok másként akarják.

De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és üzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke utálat.

De mit utáljak, mitől féljek,
És miért éljek?
Elsülyesztem még ezt a két hajómat,
Lelkem adom a Titkolónak.

A Titkoló, a Sors, az Isten,
Ez a sok Nincsen
Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger,
S ásít sós, hideg, únott szemmel.