1920. augusztus 20-án írta alá a szultáni kormány a békét Sevres-ben. A béke nagyjából a 37. szélességi kör mentén vonta meg az ország déli határát, leválasztva az arab lakosságú területeket, melyek részben népszövetségi mandátum-területként brit és francia gyarmatokká váltak, részben önálló államokká lettek.

Ezen túl is további veszteségek érték volna a békeszerződés szerint az országot. Franciaország gyarmatává vált volna Kilykia, ez a török többségű, részben örmény lakosságú terület. Görögországhoz csatolták volna Izmir (Szmirna) tágabb környékét: egy olyan területet, ahol a görög lakosságú tengerpart mögött már török többségű belső vidék húzódik.

Ugyancsak Görögország kapta volna Kelet-Thrákiát, vagyis Törökország maradék európai kerületét, kivéve Isztambult. Ez a térség török többségű, a partvidékeken görög lakossággal.

Olaszország megkapta a (részben eddig is birtokolt) Dódekanészosz-szigeteket, de további érdekszférát is kihasítottak volna számára Anatóliában. Végül, autonómiát kellett volna kapniuk a kurdoknak és örményeknek.

A békeszerződés ellen nemzeti felkelés robbant ki Musztafa Kemal vezetésével, akit Atatürknek (a törökök atyjának) is neveztek. Kemal és a Nagy Nemzetgyűlés Ankarába tette székhelyét. Az ankarai Kemal-kormány elfogadta az arab lakosságú területek elvesztését, de harcot hirdetett a többi követelés ellen. A görög és brit csapatok elleni győzelmeivel a nemzeti mozgalom elérte a sevres-i béke hatálytalanítását.

Mindez jól mutatja a nacionalizmus kettős természetét. A törökök harca a görög, olasz, francia terjeszkedés ellen függetlenségi, honvédő háború volt. Ugyanakkor Kemal Atatürk azt is kiharcolta, hogy ne kelljen autonómiát adnia a területén évezredek óta élő, 1915-ben hatalmas vérveszteségen és szenvedésen átesett örményeknek, valamint a világ legnépesebb ország nélküli kisebbségének, a kurdoknak.

Az új erőviszonyoknak megfelelő megállapodásokat 1923-ban a lousanne-i béke szentesítette.
Kemal az állam és az iszlám szétválasztásával, a latin betűs írásbeliség meghonosításával új, világias, modern köztársaságot teremtett, melyben azonban a nemzeti és katonai jelleg erős maradt.