Ausztria fogalma több évszázadon át a Habsburgok heterogén, dinasztikus birodalmával volt azonos – vagy (a szó mai értelmében, mint osztrákok állama) nem létezett.

Hogy az egykor oly hatalmas birodalom bukását mennyiben nevezhetjük szétesésnek vagy felbomlásnak – melyben tehát a belső, centrifugális erőké a döntő szerep – vagy inkább szétveretésnek, vagyis külső, katonai, politikai és diplomáciai, mindenestre nagyhatalmi döntésnek – vitatható.

Ami tény: az Osztrák-Magyar Monarchia területén három új ország született (Magyarország, Csehszlovákia, valamint Ausztria, mint Osztrák Köztársaság) és egy sor ország részesedett a birodalomból. Északon Galícia a helyreállított Lengyelország része lett, délnyugaton Olaszország megkapta Dél-Tirolt és Triesztet a kis Isztriai-félszigettel és Zárával.

Románia kapta Bukovinát, valamint Magyarország jókora területét (a Magyarországot érintő döntésekről későbbi fejezetben olvashatunk). A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, melyet később Jugoszláviának neveznek, Ausztriától megkapta Dalmáciát és Bosznia-Hercegovinát, Magyarországtól Horvátországot, a Bácskát és a Nyugat-Bánátot.

Amikor Ausztria sorsáról tárgyalva, számításba véve a területi veszteségeket, az egyik diplomata megkérdezte: és hol lesz Ausztria? állítólag ezt a választ kapta: ami marad. Ausztria egy nagyhatalom súlypontja volt, s most egy kis köztársasággá vált, melynek életképességét az újdonsült állam polgárai közül is sokan megkérdőjelezték. A Németországhoz való csatlakozást azonban a békeszerződés megtiltotta.

Az Ausztria által elveszített területek közül a Csehszlovákiához kerülő Szudéta-vidék szinte tiszta német lakosságú, Dél-Tirol pedig részben osztrák, részben olasz népességű, (az Ausztrián kívül élő németeket egyedül itt nevezik osztrákoknak) de úgy, hogy tiszta osztrák etnikai tömb is olasz kézre került.

Ausztria 30 000 fős hadsereget tarthatott fenn, és jóvátételt kellett fizetnie.