Mindenek előtt Magyarország nagyobb egységét a földrajz és történelem oly mértékben igazolja, hogy e földrajzi és történelmi érvek ismétlése teljesen felesleges. Ezek olyan notóriusak, hogy inkább arra szükséges mutatni, hogy a legkitűnőbb földrajzi határok akárhány esetben sem politikai, sem néprajzi akadályoknak nem bizonyultak és hogy a Duna és a Kárpátok, valamint az ezeréves múlt csak megkönnyítik az ország területi egységének fenntartását, de egymagukban nem teljesítik ezt a feladatot.

A második lényeges különbség e két ország helyzete között, hogy az eddig vezető két népnek, a németnek és magyarnak más és más érdekei fűződnek államuk fenntartásához. A németség súlypontja Ausztrián kívül van és sorsa mint nemzetnek nem Ausztriában dől el. Határos is a német nyelvterülettel, ha vele politikailag egyesül, igényei nagyjában véve kielégíttetnek.

Ellenben a magyarság jövője Magyarországgal elválaszthatatlanul függ össze, csakis reá és nem az osztrák németségre nézve áll, hogy: "A nagy világon e kívül nincsen számodra hely". Azt jelenti ez, hogy a magyarság sokkal erősebb ellenállást fejtene ki (érzelmi okoknál fogva) a területi egység megbontása ellen, mint az osztrák németség.

Ez az ellenállás annál hatásosabb volna, mert - és ez a harmadik különbség e két ország közt - a magyar "nemzetiségek" (hogy ezt a már idejét múlt, különlegesen magyar szót használjuk) gazdaságilag és politikailag sokkal gyöngébbek a magyaroknál, mint az osztrák nemzetiségek az osztrák-németekhez viszonyítva. Más helyütt [*] mutattam ki, hogy a leggyöngébb osztrák nemzetiség, a szlovén, politikailag, gazdaságilag és műveltség tekintetében erősebb a legerősebb magyar nemzetiségnél, a románnál.

Más szavakkal, a magyarságnak, melynek politikai ellenálló képessége nagyobb az osztrák-németnél, az állam egységének fenntartásáért való harcában kisebb ellenállást kell legyőznie, mint aminővel szemben az osztrák-németek gyöngéknek bizonyultak. A magyar nemzetiségek továbbá nemcsak egyenként gyöngébbek az osztrákoknál, hanem kooperálási lehetőségünk is sokkal nehezebb. A viszonylag csekély számú olaszoktól és románoktól eltekintve, az összes osztrák nemzetiségek szlávok és katolikusok.

A mieink úgy nyelv, mint vallás tekintetében egymástól sokkal különbözőbbek. Az osztrák nemzetiségek a múltban gyakran kooperáltak, hisz a szláv föderalizmus igen jelentékeny hatalmi tényező volt az osztrák politikában. Ellenben a magyar nemzetiségek közt a nyelvi és vallási eltérés folytán az ily kooperáció nagyon felületes volt és úgyszólván csak demonstratív jelleggel bírt.

A negyedik különbség a német és a magyar kultúra viszonya az osztrák és magyar nemzetiségekéihez. A német kultúra óriási súllyal nehezedett és nehezedik nemcsak a nemzetiségi, hanem a magyar kultúrára is. A distancia a német és a nemzetiségi kultúra közt sokkal nagyobb, mint a magyar és a nemzetiségi közt.

Épp e nagyobb distancia jelenti a nagyobb veszedelmet. A német nyelv sokkal gazdagabb és nagyobb kultúra kulcsa, mint a magyar, ennélfogva vonzóereje is sokkal nagyobb. A Monarchia összes népeinek kultúrája telítve van német elemekkel, sőt a nem-német kultúrelemek is, ritka kivételtől eltekintve, német közvetítéssel kerültek beléjük.

A magyar nemzetiségeknél csak az különbség, hogy a német kultúra gyakran még magyar retortán is ment keresztül. E körülményekből nyilvánvaló, hogy a Monarchia népeinek ellenálló képessége a német kultúrával szemben gyengébb - mert már telítve vannak vele - mint bármely mással szemben. Noha a nyelvi rokonság tényezőjét nem akarom lekicsinyelni, úgy hiszem, a csehek könnyebben volnának a német, mint az orosz kultúra által asszimilálhatók.

Ez adja meg egyúttal magyarázatát annak a természetes törekvésnek, hogy a Monarchia összes népei igyekeznek a nem-német (angol, francia, orosz) kultúrákkal közvetlen összeköttetést keresni a német befolyás ellensúlyozására. Ez egyik fontos oka a csehek szenvedélyes orosz- és francia-barátságának.

A magyar nemzetiségiek közül bizonyára sokan mondanák erre, hogy a tények azt mutatják, hogy Ausztriában a nemzetiségek a kultúra sokkal magasabb fokára jutottak el, mint ők, hogy iskoláik és egyéb intézményeik tanúsága szerint a magyar nyomás mindig erősebb volt a németnél. Ez igaz. Azonban még a német túlsúly természetesebb, reálisabb volt és ezért fölötte nehezen küszöbölhető ki, a magyarban sok volt mesterkéltség.

Túlzás nélkül mondható, hogy a magyar túlsúly, ha nem is teljesen, de nem kis mértékben úgyszólván közigazgatási jellegű volt. Ha a nemzetiségek kulturális autonómiája létrejönne - ha t. i. az ő adójárulékaik csakis saját kultúrcéljaikra fordíttatnának - a magyar kultúra az övékre veszélyt jelenthetne. És épp ez az, amit a németről nem mondhatni. A német kultúra felsőbbségét a cseh nem veszélyeztette. A magyart veszélyeztetné, mert a distancián fordul meg a dolog.

Nyomós okok szólnak tehát amellett, hogy Magyarország egysége oly szilárd alapokon nyugszik, hogy kibírja a világháború próbáját, mellyel szemben Ausztria, mint látszik, nem tud megállni. A magyarok jobban akarják és tudják Magyarország egységét megvédeni, mint az osztrák-németek Ausztriáét, a magyar nemzetiségek pedig kevésbé akarják és tudják Magyarország egységét megbontani, mint az osztrák nemzetiségek Ausztriáét.

Még egy ok szól azonban a területi egység megtartása mellett. Ez a kisebbség kérdése, melyet területi módon megoldani nem lehet: Ha pl. Erdély Romániához csatoltatnék, a Felvidék pedig Csehországhoz, legalább is mintegy 30-40%-nyi kisebbség kerülne akarata ellenére egy idegen állam kötelékébe.

Ez ellenkezik a népek önrendelkezési jogának elvével. Ha viszont pl. a Székelyföldet kivennők ebből az alakulatból, ezen belül is maradna nemzetiségi kisebbség. Olyan nyelvhatárt nem lehet Magyarországon megvonni, mely a népeket maradék nélkül választaná el egymástól.

A közigazgatás persze területhez van kötve. Gyakorlati szempontból célszerűnek látszik a közigazgatási egységeknek lehetőleg nemzetiségek szerinti kiegészítése, de mindenkor a kisebbség hathatós védelmével.

Ha ehhez még a kulturális autonómia is járul, joggal remélhető, hogy a súrlódási felület a legkisebbre van leszállítva. ennek az alapnak elfogadása a nemzetiségi kérdésnek a fentebb megállapított viszonylagos értelemben való megoldását jelentené.

Ez azonban természetesen csak elméleti elgondolás. Csak azt jelenti, hogy így az összes népek érdekei bármelyiknek sérelme nélkül kielégülést nyerhetnének. A háború azonban végleg beigazolta, hogy mily kevéssé vezetik az egyeseket és a népeket racionális okok. Ezt a megoldást megakadályozhatják mindkét, úgy magyar, mint nemzetiségi részen.

Magyar részen szükség volna arra, hogy az eddigi nemzetiségi politika vezetői épp úgy letűnjenek a közélet minden teréről, mint 67 után a Bach-korszak emberei. De nemcsak az embereknek, hanem a szellemnek is el kellene tűnnie. Viszont az is szükséges volna, hogy a nemzetiségieket is oly férfiak és oly szellem vezesse, mely lemond az agresszív nacionalizmusról.

A kulturális autonómia, vagyis az az elv, hogy minden nemzet közművelődési intézményei csakis saját járulékaiból fedeztessenek, továbbá a közigazgatási egységeknek oly nemzetiség szerinti kikerekítése volna az a határ, melyen túl nem terjedhet oly nemzetiségi program, melynek elve: sem elnyomni, sem elnyomatni. Ezzel szemben a territoriális megoldás nem megoldását, hanem perpetuálását jelentené a nemzetiségi kérdésnek.

Nem az következnék be, hogy a nemzetiségek felszabadulván e nyomorúságos, őket minden egyéb szellemi haladás iránt érzéketlenekké tevő nemzeti élet-halál harc tompító hatása alól, teljes erővel a nyugati világ szellemi, erkölcsi és gazdasági színvonala felé haladnának, hanem arra kényszerülnének, hogy legjobb szellemi erőiket egy számban, vagyonban és műveltségben nagy súllyal bíró kisebbséget, a magyarokat és németeket, erőszakkal bírják rá annak az államrendnek elismerésére, melynek híveivé ezek még sokkal kevésbé válhatnának, mint a nemzetiségek a háború előtti magyar államnak. Erdélynek mintegy 40, a Felvidéknek pedig 30% magyar-német nyelvű kisebbsége van.

Ezeket nemzetiségileg elnyomni olyanféle megoldás volna, mintha 48-ban a jobbágy kérdést úgy akarták volna megoldani, hogy az eddigi földesurakat tették volna jobbágyokká, a jobbágyokat pedig földesurakká. A nemzetiségi kérdésnek ilyféle megoldása épp oly akadálya volna a nemzetiségek kulturális haladásának, mint volt 67 óta a magyarságnak.

Csak közbevetőleg említem, hogy az a nagy szellemi esés 67 óta, mely sokaknak, pl. Vadnay Tibornak és a történetírásban Szekfű Gyulának úgy feltűnt, kétségkívül a magyar nemzeti állammal függ össze. Kossuth, Széchenyi, Deák, Eötvös a politikában, Petőfi, Arany, Eötvös, Jókai, Kemény, Madách az irodalomban oly nevek, aminőkhöz hasonlókat a 67 után Magyarország nem tud felmutatni. Nem csoda, ha egy idegen író úgy véli, hogy a magyar irodalom nem váltotta be azokat a nagy reményeket, melyeket a 40-50-es években kellett.

De vegyük csak a publicisztákat. A rutin fejlett azóta, de mi szükség lett volna többé Eötvös és Kemény súlyos és magvas érveire akkor, mikor a magyar állameszme védelmét a Tiszák csendőrei és Polónyi ügyészei teljes eredménnyel vállalták. Azt akarom mondani, hogy 67 előtt a magyar kultúra a maga erejéből élt, 67 utána magyar kultúra államosíttatott. De nemcsak a kultúra, hanem többé-kevésbé a gazdasági élet is. Az egységes fejlődés alapfeltétele: menekülni ennek az üvegházi kultúrának mesterséges légköréből.

Ha a nemzetiségek megkapnák a kulturális autonómiát, a közigazgatási egységeknek lehetőleg nyelvileg egységes területekre való kikerekítését a kisebbségek védelmével és ha teljesen biztosak volnának, hogy ennek végrehajtása megbízható szerveknek, megbízható embereknek kezeibe jutnak, kétségtelenül beérnék ezzel. Azonban nyilván épp az utóbbiban kételkednek. E bizalmatlanságot megokolatlannak mondani nem lehet. A nemzetiségi törvény is nagyon szép volt elvben, nagyon megfelelt az akkori idők műveltségi erőviszonyainak.

Nemcsak tételei voltak liberálisak, hanem az egész törvényt a méltányosság, a gyöngébb fél iránti lovagiasság, a békülékenység szelleme hatotta át, Eötvös és Deák szelleme, melyeket a végrehajtásban azonban teljesen meghamisított a Tiszák kíméletlen, mohó és rövidlátó hatalom- és uralomvágya. Csoda-e, ha a nemzetiségeknek a legliberálisabb törvények sem kellenek, ha ezek végrehajtása a bihari szellemű hivatalnoki karra van bízva? Sajnos, legújabb időkig ez a szellem uralkodott a magyarság túlnyomó részében, nemcsak a parlamentben. Csak a sajtót kell figyelembe venni.

Ha egy teljesen részrehajlatlan és nem érdekelt idegen átlapozná a magyar hírlapoknak a háború óta megjelent számait, vajon várhatna-e a józan ésszel méltányosságot a Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap és Az Est híveitől és olvasóitól? Hihet-e biztosíték nélkül azok békeszeretetének őszinteségében, kiknek - és idetartozik kevés kivétellel az egész magyar képviselőház - nemzetiségi politikai elvei a mindenkori harctéri helyzet függvényei voltak.

Pedig a nemzetiségek egyáltalában nem ítélhetnek higgadtan és tárgyilagosan ebben az ügyben, hanem csak azzal a szenvedéllyel és elfogultsággal, mely természetes következménye az eddigi nemzetiségi politikának. Ha ma Magyarország területi egysége veszedelemben forog, az ennek a politikának a következménye. Deák Ferenc szerint a helyes nemzetiségi politika abban áll, hogy a nemzetiségekkel a magyar viszonyokat megkedveltessük. Mindazok, kik ezzel ellenkezően cselekedtek, Magyarország területi egységének megbontásán dolgoztak.

Wilson elvei egyáltalában nem követelik, hogy az egynyelvű népek egy államban egyesüljenek, sem azt, hogy a többnyelvű államok fölbomoljanak. Csak azt követelik, hogy egy nemzet, vagy mint nálunk mondják, egy nemzetiség se maradjon akarata ellenére valamely állam tagja. A döntő szó tehát a kérdésben a nemzetiségeket illeti meg. A múlt tapasztalatai alapján aligha fognak kevesebbet kívánni, mint teljes elvi és személyi változást a magyar politikában és oly garanciákat, melyek minden belpolitikai változástól függetlenek és azok fölött állók. Ha együtt akarnak velünk maradni, ezek minimális kívánságaik.


Braun Róbert