Románia legújabb történelmének most lezáródó fejezete a tanulságok örök értékeit kinálja azok számára, a kiknek a história az okulások könyve. Ezt a országot egy kiváló uralkodójának bölcsessége, a ki világos szemmel látta az események és az érdekek törvényeit, a mi szövetségesünkké tette.

Károly királyban erősen élt a tudat, hogy országa és nemzete boldogulásának az a kötelék az alapja, a mely a monarchiához füzi és ez a meggyőződése minálunk teljes méltánylásra talált, noha nyilvánvaló volt, hogy a kinek ez a kötelék nagyobb nyereséget és több hasznot jelent, az nem mi vagyunk hanem Románia.

A mi külpolitikánknak mindig jellemző vonása volt a legnagyobb előzékenység és elnézés a szövetséges iránt még olyan esetekben is, a mikor bizonyos cselekedeteit se a gondolatunkkal se az érzésünkkel összhangba hozni nem tudtuk.

Mikor Olaszország Törökország afrikai tartományait elrabolta, ez nekünk épp oly fájdalmas és ellenszenves volt, mint Románia hiénatámadása a második Balkán-háborúban védtelenné vált Bulgária ellen és Silistria eltulajdonítása. De respektáltuk azt a tényt, hogy a nekünk gyűlöletes cselekedetek elkövetői szövetségeseink és beértük azzal, hogy gátat vetettünk falánkságuknak. A szövetségi hűség parancsából más áldozatokra is hajlandók voltunk.

Eltűrtük, hogy a román kulturliga Erdélyben olyan propagandát fejtsen ki, a mely veszedelme volt a magyar állameszmének és belenyugodtunk, mikor ez a két szövetségesünk: Olaszország és Románia a ránk szakadt veszedelem pillanataiban kötelességünk:  úgy magyarázták, hogy ők ölbe tett kézzel, nyugodtan, sőt inkább ellenséges, mint barátságos szemmel nézik véres, nehéz viaskodásunkat. Hogy segítsenek rajtunk, az eszükbe se jutott, de annál buzgóbbak voltak abban, hogy minél busásabb hasznot huzzanak nehéz szorongatott helyzetünkből. – Nehéz aranynyal fizettettek meg velünk minden olyan szolgálatot, a melyet a legszigorubban értelmezett semlegesség is megengedett.

Isten nem ver bottal: de adós se marad. A végzet műve volt, hogy hütlen szövetségesink nem érték be erkölcstelen viselkedésük hasznával és mohóságuk annyit követelt, a mennyit csak a nyilt árulás béréül kaphattak. Tehát árulók lettek, hogy nem falánkságuk, hanem a bűnük gyümölcsét megkapják. Pórul járt mind a kettő. Az egyikre a leszámolás pillanata már elérkezett. Románia már tudja: mit vásárolt azon az áron, hogy lelkiismeretlen, elvakult, nagyzoló és hiu politikusok a tisztességet eladták és ostoba ügyletnek ellene szegüljön.

Most már tudja, hogy ereje és tekintélye, a mely oly kivételes helyzetet, súly és soha nem álmodott jólétet teremtett neki azalatt az idő alatt, a míg a mi szövetségesünk volt, éppen ebből a viszonyból táplálkozott és elveszett abban a pillanatban, a mikor ezt a köteléket gonosz és gyűlöletes módon elszakította. Mennyivel okosabb lett volna, ha úgy viselkedik, hogy azt soha se kell megtanulnia! De a nép tehetetlen volt.

A kiknek sorsa intézésének hatalmát adta, ostobák, vakok és erkölcstelenek. Azok a politikusok pedig, a kik világos szemmel előre látták az elkövetkezendőket és a kiknek Románia most egyedül köszönheti, hogy lakolása nem még teljesebb és végzetesebb, hasztalan emelték föl szavukat az égbekiáltó ostobaság és gazság ellen, a melybe hazájuk belerohant. Könyörtelenek, kegyetlenek és bosszúállók mi nem vagyunk. Sok mindent elfelejthetünk abban a pillanatban, a mikor a bünös a bünét belátva vezeklő lélekkel áll előttünk. Csak egyet nem szabad elfelejteni. Azt, a mivel a mult tapasztalatai alapján a jövőnk biztosságának és nyugalmának tartozunk. És ezt a tartozást be kell hajtani azon, a ki a viselkedésével sorunknak adósává lett.

A végső leszámolás órája azok számára is közeleg, a kiknek idáig még el nem érkezett. Negyvennyolcz órával azután, hogy Londonban összegyülekezett ellenségeink kimondották a nagy szót: legyen a döntés a fegyvereké! – a nyugati fronton, már az egyetlenen, a mely a világ jövő sorsáról határoz, megdördültek az ágyuk. Hivatalos jelentések adják a világ tudtára, hogy nemcsak a német ütegek harsogják ott a legnagyobb, a döntő mérkőzés egetverő és földet reszkettető indulóját, hanem a mieink is részesek abban a mennydörgésben. E pillanatban, mikor e sorokat írjuk, csak megindult a végzetes birkózás, nem lehetetlen, hogy mire megjelennek, eredményeinek körvonalai is kialakulnak. Itt az ideje bőségesen.

Hogy ily rengeteg ideig tartson a viaskodás és hogy a makacsság, a mely minden látszólagos döntés után még egy újabbhoz apelláljon, ilyen konok legyen, azt igazán nem gondolhattuk. Számíthattunk rá, hogy a belátás a reménytelen tusa helyett mégis inkább a megegyezést, a haszontalan kisérletek elmellőzését fogja diktálni. Nem így történt. Minden kudarcz és vereség csak még jobban megvadította azokat, a kik bűnös ábrándjaik és gonosz terveik összeomlásának látására ítéltettek. Folyton új és véres próbatételekre hajszolták szerencsétlen légióikat és bele nem fáradtak az igyekezetbe, hogy egy pontja se legyen a világnak, a melyet a tűzvész el ne borítson. De minden boszszunak kell, hogy egyszer vége legyen.

A döntés megindult, a végzet betelésének munkája megkezdődött és mi hittel Istenbe, hittel igazunkban, hittel erőnkben szilárd nyugalommal vártuk a perczet, a mely a világ sorsáról határoz.