(Első előadása Waldbauer-Kerpely-ék hangversenyén).

Középszerű tehetségek fejlődése, ha van, rendesen a bonyolultság, mesterkéltség, csillogás felé halad, az a kevés, amit mondani tudnak, mindig cifrább köntösbe burkolódzik. Az igaziak azonban a nagy egyszerűség felé tartanak, mind jobban félretolva a külsőséges hatást, gondolatuk mindinkább levetkezi mindazt, ami nem organikusan tartozik hozzá.

Ezen az úton járónak mutatkozik egyre inkább Bartók is. Emellett újabb munkái jelentős szimptómák, más jelekkel együtt azt sejtetik, hogy a forma, mely a lezajlott zenei korszak másféle törekvései mellett háttérbe szorult, új életre készül kelni.

Forma legmagasabb hatványon: a többtételes, ciklikus művek darabjainak összefüggése. A régi mesterek biztos ösztöne már olyan időkben is tudott egységet teremteni a sorozatos művekbe (a zenei anyag homogénségével, a karakter egybehangolásával), mikor még nem kívántak tőlük mást, mint kellemes zenék változatos füzéreit.

Mire a zene Beethovenig mélyült, ez az egység követelménnyé vált. Egész nagy műveket egyszerre koncipiálni senki annyira nem tudott, mint ő. Utána, a tisztán zenei érzés gyengülésével, más, inkább külső eszközökkel próbálták az egységet fönntartani.

Berlioz, Beethoven egy-két példáján indulva, a programmal, Liszt azonkívül az egytételűséggel, mások (Franck) egy motívum végigszövésével valamennyi darabon keresztül. Ezalatt a régi formából epigonok kezén formalizmus lett, végül megérkezett modernség címén egy zenei anarchia is. A rövidlátók szerint ehhez számít Bartók, noha semmi köze hozzá.