A szükség elnézővé teszi az embert. Különösen saját magával szemben. Azért mégis egy kicsit háborodott Mátyus bátya lelkiismerete, mikor a két vitéztől megvette a lopott cipőtalpakat. De nem lehetett másként a vidéki csizmadiamester, aki hiába szaladgált becsületes uton csizmatalp után... s már ugy volt, hogy becsukja a boltot, amikor két sunyi katona hozta a cipőtalpakat. Annyit, hogy egy félesztendőre elég lesz minden kundsaftnak. Vagy ötszáz koronát adott értük a csizmadia. Nem szivesen tette – mert hát mégis becstelen dolog tolvajt pártolni – de hát a háboru már igazán huncuttá teszi még a becsületesebb embert is.
Elmult azután három-négy nap. Mátyus épp javában talpalt, amikor megint két vitéz állított be hozzá.
- Baj van! kezdte a mondókáját az egyik – maga lopott talpakat vásárolt. Jöttünk házkutatni, aztán gyün kend velünk, befelé!
A csizmadiamester nagyon megijedt és könyörgőre vette dolgot. Megfizet, csak ne bántsák, ne tegyék vele azt a csufságot.
A vitézek közül a beszédesebb jólelkünek látszott, a másik meg ráhagyott mindent. – Ötszáz koronárét! – mondta – el lehet intézni, mert annyi a csizmatalp ára, azt beszolgáltatják a kincstárnak, aztán rendben van.
Mátyus bácsi tehát fizetett ötszáz koronát. Most már a cipőtalp ezer koronába került. Drága volt, de hát nem olyan nagy baj, majd megveszi a Mátyus a kundsaftokon. És vidáman tovább dolgozott.
Csakhogy egy pár nap mulva megint beállítottak katonáék. Most már hárman voltak. Elől egy kifent bajuszu káplár, nagyon mérges és kiabálós ember.
- Kend az a tolvaj! – rivall rá a csizmadiára – aki megrontja az ármándia becsületét. Nem elég, hogy a kincstártól lopott talpat vesz, hanem még veszteget is.
A csizmadia szabadkozni kezdett. Ő nem hibás, meg ő nem vesztegetett...
Nem sokáig beszélhetett, mert a káplár felszólítására szemébe mondták neki a káplár kiséretében lévők – feszes haptákban állva – hogy igen is megvesztegette őket, még aznap el is mulatták a pénzt.
- Tiz esztendei fogház! Legalább ennyi néz ki kendnek! – biztatta a káplár a végképp összezavarodott csizmadiát. De egyképpen még ellehet intézni. A rokkant katonáknak ide ötszáz korona, s én megkegyelmezek az egész bandának.
A csizmadia tehát megint fizetett ötszáz koronát. Becsületére legyen mondva nagyon sajnálta – a közönségét, mert hát mennyivel drágábba fog most megint kerülni a cipő talpalás...
El is mondta egy jó barátjának, akinek pékmester létére több sütni valója akadt, s hamarosan felvilágosította Mátyus bátyánkat, hogy egy egymással összejátszó, agyafurt társaság kitünő pumpalanyának állt be és jó lesz feljelentést tenni. Igy sült ki a kombinált turpisság. A három vitézt lecsukták, de a csizmadiától is elvették a lopott cipőtalpat. Maradt tehát: se pénzt, se talp!