Az a látogatás, a melyet a mult héten gróf Burián külügyminiszter és báró Arz vezérkari főnök kiséretében királyunk tett a német nagy főhadiszálláson Vilmos császárnál, a ki a birodalmi kanczellár és a főhadvezérek jelenlétében fogadta felséges vendégét, ez a látogatás egy történelmi eseménynek volt a kerete.

Hivatalos értesítés adta az érdekelt nemzetek és az egész világ tudomására, hogy ez alkalommal szélesebb és mélyebb alapokon megújították azt a szövetségi szerződést, a mely a monarchiát és a német birodalmat évtizedek óta füzte egybe és mely most oly nagyszerű próbáját állja diadalmasan rendíthetetlen szilárdságának.

A most megkötött szerződés természetesen nem lehet egyszerű másolata annak, a mely több, mint négy évtizeddel ezelőtt Bismarck herczeg és néhai gróf Andrássy Gyula hoztak tető alá. Azóta és különösen a háború évei alatt óriásit változott a világ. Az orosz czári birodalom összeomlása, a nyomában támadt új államalakulatok, a pánszlávizmus állandó veszedelmének csökkenése, a balkáni helyzet gyökeres megváltozása, az olasz és a román szövetséggel szerzett tapasztalatok, mind csupa olyan fordulat, a mely szerződésben új alap- és irányelvek érvényesülését követeli. Megváltoztak a föltételek és a föltevések: természetesen megváltoztak tehát a háború által teremtett új helyzet következményei is.

E változások azonban egy dolgot semmiesetre se érintenek. A szövetségi szerződés jellemét. A megújított szövetség, csak úgy, mint volt a régi: védelmi természetű. Nem támadó vagy hódító czélokból követett, hanem életünk, állami föntmaradásunk és szabad fejlődésünk biztosítására. Hogy ebben a tekintetben az értéke mily fölmérhetetlen és megbecsülhetetlen, annak örök időkre szóló tanuságát éppen most kaptuk, a mikor egy egész világ mozgósította ellenünk minden erejét és egy egész világ minden ereje megtört ezen a szövetségen.

De nemcsak erőnk állotta ki a félelmetes próbát, hanem értékeink összhangja is, a mely ez erőkkel összefogásra dirigálta. A minapában egy nagy vezető német lap, a Vossische Zeitung a következőket írta „A Romániával kötött békében a német diplomácziának elemi kötelessége volt, hogy főképpen Magyarország jogos igényei minden vonalon teljesüljenek, mert a háború folyamán egész világossággal kiderült, hogy Magyarország a velünk való szövetségnek legszilárdabb és legértékesebb támasza. El lehet tehát mondani, hogy a német birodalom határainak védelme a Kárpátoknál kezdődik.”

Hogy a németek rájöttek erre az igazságra és teljes beismeréssel hirdetik, ez minekünk nagy elégtétel és becses biztosíték a szövetségi viszony új alakulására. E beismerés alapján egy erős Magyarország nemcsak minekünk érdekünk, hanem a hatalmas Németországnak is, a melynek sohase lehet oka megbánni ilyen módon való méltányolásunkat. Az új szövetségi szerződés czélzata nem az, hogy a világ erőit egymással szemben álló csoportokra tagolja. Ha a megvalósulhatás küszöbéig jut az az idea, a mely egyetlen nagy szövetségbe akarja fűzni a művelt világ összes államait és nemzeteit, mirajtunk e nagy és szép gondolat sikere bizonyára nem fog mulni.

De a míg ellenségek egész oczeánja harsog körül bennünket és gonosz makacssággal további harczot hirdet és olyan győzelemért liheg, a mely a mi letiport erőinken lobogtatná gőgös zászlaját: addig természetesen nem tehetünk mást, minthogy annál szorosabban állunk egymás mellé teljes készséggel arra, hogy magunkat és egymást megvédelmezzük.

A szövetségi szerződés megújítása, a melyet a központi hatalmak teljes egyetértésének, összetartásának és hűségének más bizonyítékai is kiegészítettek Szófiában és Konstantinápolyban, egyrészt arra jó, hogy a biztosság érzését táplálja azokban a nemzetekben, a melyek e kötelékben a legnagyobb veszedelemmel szemben is legyőzhetetlennek mutatkoztak, másrészről pedig azért, hogy egyszer s mindenkorra végét vessék ellenségeink amaz ostoba reménykedésének, hogy éket verhetnek e szövetség falába és azt meglazíthatják vagy meggyöngíthetik. Erről az ábrándról épp úgy le kell mondanunk, mint a hogyan annyi más ábrándjuk füstbe ment és kudarcba fulladt.