Kodály művészi tisztasága s úgy tetszik csak egy emberi egyensúly kénytelen határáig konciliáns önkritikája nem tűri meg az evolúcióval járó hányattatást. Az evolúció mégis meg van, hite s kora diktálja, de csak magának éli s nem a nyilvánosságnak. A nyilvánosságra adott művek már kész rátalálások, beigazolódott szándékúak, étápe-eredmények. A 7-i szerzői est újdonságai kétségtelenül ilyenek.

Kodály ma is s talán még inkább első vonalban áll élő s fejlődéses zeneiségével. Régebbi kompozícióinak egynémely merevsége hatalmasan megoldódott s nagy dologbeli tudása, ilyen értelemben, csak nagy lendületű önmagához juttatta közelebb. Mégis minden, amit önmaga felé járása fölvetett s még, ami az újabb zeneírásban hozzá érdemes fejődés - sajátosan magas szempontból nézett értékére redukáltan szervesül irányossága köré. Innen az a nagy egyenletesség, ami oeuvrejét mindjobban kerekíti.

Elsőrendű nívóig nőtt technikája sőt dekoráló készsége alárendelten idomul tartalmához s magyarsága, túl a népiességen, mind bensőbben csak a paraszti zenéken keresztül való elérkezés a maga igaz, magyarakcentusos zenebeszédéhez. Fejlődésének fokát s mindenkori magasrendűségét két tendencia jeleníti meg különös éllel: a mai zeneírásban kirívó abszolútsága, az a fajtájú zenélés, melynek nincs már szüksége közvetítő áthidalásokra, sem mai értelemben vett impressziósságra, de amely teljes közvetlenségben van belső és magafajtájú életével.

Azután értékgazdagodásával párhuzamos (s ez leginkább vall fejlődésének belsősége mellett) leegyszerűsödése. Hangszeranyagának megválasztásában is, ha még oly színes s változatos tud lenni egy szólóhangszer lehetőségein belül, útját szabja minden rikoltó pompának s legszűkebbre keríti határát mindannak ami nála nem konstruktív.

Egy duó hegedűre és gordonkára, egy gordonka szóló szonáta, vonósnégyes.

A legszebb, ami a kompozíciókról, a darabok egyszeri analizáló vagy csak muzikális hallgatása után mondható, hogy hallgatásukkal Kodály belső élményekkel telt szuggesztív élete került előtérbe s hogy igaza ennyi súllyal domborodott ki, nem utolsó sorban a szerzői est formájának eredménye.

Egy hatalmasan céltudatos erő szuggesztióját kaptuk s egy nagy leszámolások után való hitet, amely elhajlások nélkül, biztossággal tart egy egyszerű, revideált, harmonikus élet felé. Persze az ilyen élet mindig egy kissé magányos, mennél magasabb rendű annál inkább, sőt magába néző, ami Kodálynál sohasem jelent különösséget. De még: bátor és nyílt férfiúi lírájának bölcsője és ennyi konzekvenciának bizonyosan föltétele.

Benyomásunk szerint a duó s az új vonósnégyes tartalmazza a legmélyebben járó elgondolásokat s recitáló szólásmódja legszükségszerűbben természetéből következő. Dalaiból legtöbb erővel Berzsenyivel való egy s más nagyszerű találkozása csendült ki. Mégis úgy látszik szöveges zeneírása nem annyira önkénytelen, mint az instrumentális fajtájú s hogy a szöveg tisztelete hellyel-közzel megbontja tisztára muzikális logikáját.

A hangversenyen a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes társaság Waldbauer Imre és Kerpely Jenő mint szólisták, azonkívül Kálmán Oszkár és Bartók Béla működtek közre. Mindannyian művészetük legjavát adták. Hisszük, hogy ez a szerzői est, amely a Kodálytól legtöbbet váróknak is várásukon felüli beigazolódás volt, dacára a nálunk oly kevéssé népszerű kamarazenei stílusának, meghozza Kodály nevének az őt megillető súlyt s azt a megítélést, amellyel a közvélemény régtől fogva adósa.