A Vígszínház bemutatója
Pierre Louys: Az asszony és a bábu
Az "Aphrodite" szerzőjét nálunk a ponyvaszerű kiadások és elnagyolt fordítások inkább hírbe hozták, mint híressé tették. Védőbeszédet mondjunk mellette? Pierre Louyst a mai francia próza egyik nagymesterének tartotta Wilde Oszkár és neki ajánlotta a "Salomé"-t. És ha nem csalódom, Chryseis, az "Aphrodite" hősnője és a judeai hercegnő közt nagyobb a lelki rokonság, mint a Flaubert "Herodias"-ával, amelyből Wilde a "Salome" témáját merítette.
Pierre Louys a francia kultúrában gyökerezik, finoman csiszolt stílusa, világossága, széleskörű, de teljesen latin műveltsége, a pompa, fényűzés és szerelem iránt való romantikus hajlandósága és dekadens kedvtelései tették hivatottá arra, hogy a hellén hedonizmus képeinek merész fölelevenítésével belopja magát a mai szajnaparti Athén népének izzó érdeklődésébe.
Nagy könyvsikerei voltak és vannak mindig és ez nagy szó olyan írónál, aki prózájának legfinomabb árnyalataival akar hatni. "La femme et le pantin" című regénye, amelyből Pierre Frondaie darabot gyúrt, az író minden hibájával és minden erényével ékes munka. Hogy a Mérimée "Carmen"-je után Conchita is végig le tudja kötni figyelmünket, ez erős próbája a Pierre Louys művészi erejének.
Erős hatását annak köszönheti, hogy igazi művész szeretete sugárzik ki belőle, akit egész lenyűgözött Andalúzia szépsége. De míg Mérimée a "gitana", a táncos cigányleány kedvéért még a basque nyelv rejtélyeibe is elmerült, addig Pierre Louys az igazi andalúziai nőt, a spanyol hidalgó és arabs mór vérének keveredését tette tanulmánya tárgyává. Nem olyan mély tudományossággal, mint Mérimée, de minden során megérzik, hogy ott élt Sevilla, Cadiz és Jerez csodái közt, hogy meghódolt a különös vérkeveredés szépségei előtt, de megőrizte a párizsi világfi józanságát és kritikáját a nőkkel szemben.
Mérimée oltárra emelte Carment, Louys pedig felboncolja Conchitát és Conhitán keresztül a férfiszív minden gyöngeségét. Mély emberi igazság lobog át az egész regényen és ez az, hogy az el nem ért vagy el nem érhető vágyak a legforróbbak. És Conchita, aki csak táncolni tud, a nők velük született bölcsességével használja ki a régi életigazságot és azzal bolondítja meg a férfit, hogy eléje viszi, fölkínálja azt, amire az a legjobban éhes és az utolsó pillanatban mindig visszarántja előle. Így teszi teljesen nemi rabszolgájává Don Mateot, a büszke és gazdag spanyol nemest.
A boldog és öntelt úrból így lesz báb, akit Conchita ide-oda rángat, mint ahogy Goya híres képén négy spanyol nő egy kifeszített kendőn táncoltat egy embernagyságú ugróbábot, "pantin"-t. És addig ugratja a férfit, míg ez dühében alaposan meg nem veri őt. És ekkor a vad ártatlanság, Conchita végre beleszeret a férfiba és megadja magát. De a férfi nemi rabszolgasága még itt sem ér véget, hanem megmarad rendületlenül továbbra is. Balzac, Strindberg, Wilde nevei mellé oda lehet írni a Pierre Louysét is, mint akik elkeseredetten vagy kiábrándult-gúnyosan mutatnak rá a nő nem alkotmányos, de annál veszedelmesebb hatalmára.
Már most, hogy ebből a regényből - amelyből Conchita, Don Mateo és Perezné alakja olyan jellemző, néha szinte diabolikus erejű élességgel válik ki - mit csinált Frondaie, a darabíró? Erről bajos vitatkozni. Maga Pierre Louys állítólag tiltakozott a regénye ilyetén feldolgozása ellen. Ez annál különösebb, mert folyton Pierre Louys szavait halljuk a színpadról. Frondaie a hatásos jeleneteket és a szép mondásokat kivágta a regényből és beillesztette őket a maga színpad számára készült cselekményébe, amely nagyjából hű a regény donnéejához.
Hogy itt-ott kissé önkényesen járt el és a színpadi siker kedvéért ha nem is hamisította meg, de kissé félrevezette az egész regénynek a tendenciáját, ez nagy bűn lehet az író szemében, de a színház és közönség követeléseire való tekintetből a színpadi átdolgozó midig igényt tart erre és nehéz volna ezt a jogát mindig elvitatni. A regény szebb, színesebb, a darab vázlatosabb, tömörebb, de nem mindig ügyetlenül fogja össze erős kézzel a cselekményt.
Heltai Jenő, a fordító, akit nem lehet ezért eléggé dicsérni, igyekezett a regényíró és darabíró közt való harcot azzal enyhíteni, hogy az író intencióját visszavitte a darabba, még pedig a regény alapján. Ami a darabból hiányzik, az a gazdag helyi kolorit, amely Louys művészi erejű leírásaiban életre kél. Pályi Flóra nagyon tehetséges díszletei próbáltak fogalmat adni Sevilla minden bűbájáról. Ami a darabból a leginkább hiányzik: azok a finom psychologiai árnyalatok, amelyek azonban olyan finomak vagy erkölcsileg olyan kényesek, hogy a színpad erős reflektora elé nem is vihetők.
A vígszínházi előadáson a két főszerep Gombaszögi Frida és Hegedűs Gyula kezében volt. Gombaszögi nem annyira a szavak művésznője - az organumában néha akadályokat vél az ember - színészvére inkább a mozdulatok, szemvillanások és egyéb színészi kifejező eszközök gazdag tárában kutat és talál, olykor a legnagyobbakra emlékeztető invencióval. Hegedűs viszont a mélyen, dallamosan csengő magyar szónak páratlan virtuóza és nagy mestere annak, hogy úgynevezett száraz mozdulatokkal burkolja - ám hogy annál élesebben kifejezhesse - belső felindulásait, amiket ábrázolnia kell.
A két főszereplő sikeréhez csatlakozik az érdekes Kertész Dezsőé is és Fenyő Emilé, akinek rendkívül értékes, ritka színészi erényeit kisebb szerepe is érvényre juttatta. Bánky Judit, Gárdi Karola, Dallos Olga, Kürty Sári, Haraszty Hermin, Bárdi, Balassa, Kemenes, Győző, Kardos egészítik ki a kitűnő vígszínházi együttest, amelyet Jób Dániel művészi lendületű rendezése segít ezúttal is a siker felé.
Szini Gyula
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!