Hindenburg vasökle megint lesújtott, váratlanul, mint mindig és végzetes biztossággal, mint mindig és az első csapással már borzalmas rést ütött azon a vasfalon, a melyet a védekezésre szorított Francziaország földjén az ántánt seregei emeltek. Ötven kilométer szélességben hasadt meg a nyugati front és a diadalmas német seregek hat nap alatt a Marne folyam partjáig özönlöttek, a hol 1914 augusztusa óta nem voltak.

A német trónörökös vezetése alatt álló német hadak nem egészen hatvan kilométernyire, tehát gyorsvonaton kevesebb, mint egy órányira vannak Páristól, a melynek lakossága tömegesebben és rémültebben menekül, mint 1914-ben, vagy mint mikor nehány héttel ezelőtt a százhusz kilométerre hordó új német csodaágyú első gránátjai lecsaptak a franczia fővárosra.

Egyszer már megközelítették a németek ennyire Párist. Mindjárt a háború legelején, 1914 augusztusában. A vert franczia hadak vad futásban hátráltak, a franczia kormány és parlament Bordeauxba menekültt és a helyzet reménytelenségében békekérésére gondolt. De – Anglia embere, lord Kitchener az asztalra csapott és kijelentette, hogy az angol hadihajók ágyúi halomra lövik a franczia kikötővárosokat abban a pillanatban, a melyben a franczia kormány szóba áll a németekkel a békéről. A fenyegetésnek két dolog jött támogatására.

A lelkében már akkor áruló olasz kormány megsugatta Joffre franczia fővezérnek, hogy bátran elviheti az olasz határon fölállított hadait és ugyanakkor az orosz generalisszimus, Nikolaj nagyherczeg kozákok százezreit vetette Felsőporoszország földjére, hogy dúlva gázoljon végig rajta. Így elárulva és a hazai földön fenyegetve, a német hadsereg diadalútja megállásra kényszerült és Páris fellélekzett. Megmenekült, de – nem okult.

Mert mikor két esztendővel később a már akkor legyőzhetetlennek bizonyult központi hatalmak a tisztes, a győztes és győzelem, sarcz, hódítás és megalázás nélkül való becsületes békére nyujtották kezüket, már gőgös és gúnyos elutasítás volt a felelet Párisból csakúgy, mint a rettenetes tömegei erejében elbizakodott ántánt más fővárosaiból, ők győzni, hódítani és sarczolni akartak, leteperni, megalázni és megsemmisíteni bennünket.

És 1918 juniusában a német seregek megint a Marne vizében itatják a lovaikat és nincsenek sokkal messzebb Páristól, mint Aszód Budapesttől. Az ágyúdörgés jól odahallatszik a franczia fővárosba. És megismétlődésére annak , a mi 1914-ben történt, számítani már nem lehet, az a csoda többé meg nem történhetik. Kitchener lord holttestét a tengeri halak prédájává tette a skagerraki csata az angol flottára nézve oly szomorú emlékű éjszakája.

Olaszországról lehullt az álarcz és a pórul járt áruló most maga remeg sápadtan egy új csapásról, a melynek veszedelmét a feje fölött érzi. Nikoláj nagyherczeg, a kinek kézintését akkor kozákok milliói lesték, hogy érte ölni és halni rohanjanak, ma bús és tehetetlen foglya a németeknek, rangját, hatalmát sőt szabadságát is elveszítette. Se egy hűtlen szövetségesünk árulása, se egy hatalmas ellenségünk vad hátbatámadása Francziaországot meg nem segítheti. A bujtogató és konok Anglia seregei még a rettenetes vereség szédületében támolyognak, a mely alig nehány hét előtt ugyancsak Hindenburg öklével sújtott rájuk úgy, hogy az új nagy csatában csak a futásban tudtak új nagy csatában csak a futásban tudtak a franczia csapatok előtt példával járni.

Vilmos német császár, mikor az újonnan elfoglalt franczia városok romjai között a franczia halottak, sebesültek és foglyok tömegeit látta, elborult hangon sóhajtott föl:
- Mennyi vért, nyomort és pusztulást takaríthattak volna meg maguknak, ha 1916 deczemberében békére nyujtott kezünket elfogadták volna....

De nem fogadták el és ime láthatják vak gyűlöletük, makacsságuk és elvakultságuk gyászos eredményét. A négy év előtti könnyű pillanat fekete szárnya megint ott lebeg Francziaország fölött. Vajjon megtanulta-é azt 1918-ra, a mit 1914-ben még teljes értelmében fölfogni nem tudott?