Ez a mese más kisebb novellákkal együtt "Contes "ŕ Ninon" címmel jelent meg s megalapította Zola ifjúi hírnevét, a többi novellát is bizonyos szelíd kedvesség és halk szentimentalizmus jellemzi, a nagyközönség, jogtalanul elfelejtette őket, de irodalmi gourmandok számára ma is ingerlő falatok.

Aki élni akar, nem éhezhet. Zola nagy nehezen álláshoz jut. Kint a város végén, a szajnaparti csűrökben mint vámhivatalnok telepedett meg s néhány rongyos frankért kedvetlenül átdolgozta a napokat. Ez a korszak mégis kedvezett az írói fejlődésének.

El kellett hagynia barlangját, érintkezésbe kellett lépnie az emberekkel, szakítania kellett szemérmes tartózkodásával, az ifjú költő, kinek ítéletei a világról s emberekről addig apriorisztikusak voltak, közvetlen kapcsolatba került az élettel s megtanulta használni az eszét s könyökeit. Barátokat és barátnőket szerez s mialatt állandó éberséggel figyeli az embereket, hozzáérik önmagához.

Akár emberekről, önmagáról, barátokról, futó ismeretségekről, akár emberi kapcsolatokról, szerelemről, házasságról vagy festészetről, színházról, vallásról ír leveleiben, mindig az a már szinte pedáns törekvés jellemzi, hogy tárgya legmélyére hatoljon s világosságot teremtsen körülötte. Az emberekkel való érintkezés arra ösztönzi, hogy akaratát végre tettekben nyilvánítsa. Elhagyja a révhivatalt s Hachette könyvkereskedőnél vállal állást.

Ekkor már nem félszeg, hamar kétségbeeső gyerekköltő az az ifjú Zola, ki kéziratait - cikkeket, beszámolásokat, novellákat - visz a szerkesztőségekbe és kiadókhoz s akivel színházigazgatók előszobájában és újságírók kávéházi asztalánál találkozhatunk. Tudatosan, de fennhéjazás nélkül, mosolyogva fogadja a visszautasításokat s máshol próbálkozik. Amint így töprengés és aggodalom nélkül közeledik a nyilvánossághoz, van benne valami naivitás, ami rokonszenvesen hat.

Csak a szorgalmas üzletembert akarja munkái elhelyezésekor, értékesítésekor játszani s örvend, ha a szakma valamely járatos emberével szemben megállja a helyét. Zolában selfmademan a művész is, az ember is. Tanítója, pártolója, támasza sohase volt... 1868. április 17. Egy, ezen a napon kelt levél, melyet barátjához és földijéhez, Marius Rouxhoz intéz, jelzi beérkezését.

Ez a levél már nem hosszadalmas, nem áradozó, takarékos, dologra néző embernek a közlései, aki erős iramú üzletének él. Van valami póz ebben a sietségben. Zola tudatja barátjával, hogy elvállalta egy lapnál a művészeti kritikai rovatát s hogy a "Thérese Raquin" levonatán dolgozik. Íme, a küzdelem befejeződött, Zola győztesnek érzi magát.

Nyolc évet, írói életében a legfontosabbakat, ölelnek át ezek a levelek. Zola sok tulajdonsága megismerhető belőlük, bizonyítják eleven érzékét a valóság, előszeretetét az általános, a tipikus, a nagyvonalú tervek iránt, van bennük türelem, részvét, emberszeretet. De egyet hiába keresnének benne: Zola sokat vitatott pesszimizmusát. Ezek a levelek végleg megerősítik azt a ritkán hangoztatott benyomást, hogy Zola az optimista lelkek közé tartozik.

Húsz éves korától kezdve minden borzalmával és aljasságával úgy vette az életet, ahogy van. Mint becsületes író, ki a természettudományok fellendülésének korában él s Taine hatása alatt nevelkedett, igyekezett leírni az életet minden szépítgetés nélkül. De úgy, ahogy ez az élet jelentkezett előtte, úgy elfogadta és szerette. Az életnek ez az igenlése gyakran forró szavakkal tör ki leveleiből.

Ezeket a szavakat voltaképpen már ismertük a "Pascal orvosból". Pascal orvos mondja a tanítványának és szerelmesének: "Ismerd meg és szeresd az életet. Az élet örök, kiapadhatatlan az ő eredete és növekedése. Igen, én hiszek az élet végső diadalában." Ez a lelkes hit szól felénk a levelekből is, melyek Zola hatalmas alakját végleg elszakították szemünkben a pesszimizmustól.

Földi Mihály

*