A tavaszi német támadások veresége és az antant offenzíva kezdete a németekétől eltérő, reálisabb következtetésekre késztette a Monarchia vezetését. Bécsben tökéletesen tisztában voltak csapataik kimerülésével, a teljes vereség és a forradalom perspektívájával.

Fogcsikorgatva küldtek újabb osztrák-magyar hadosztályokat a nyugati frontra a németek erősítésére, de arra már nem lehetett rávenni a császárt, hogy lemondjon az újabb békekezdeményezésről.

Szeptember 14-én a Monarchia közös külügyminisztere jegyzékben fordult az antanthatalmakhoz és saját szövetségeseihez. A jegyzék ugyan döntetlen kimenetelű harcokról és megegyezésre utaló küzdelemről beszélt – ez ekkor már teljesen irreális – de legalább a béke parancsoló szükségességét felismerte.

A nyugati hatalmak azonban elutasították a bécsi kezdeményezést. 1916-ban, 1917-ben még nagyon értékes lett volna a Monarchia különbékéje – akkor még nem lehetett tudni, milyen következményekkel jár majd a németek korlátlan búvárhajó-háborúja és az oroszok forradalmasodása, kiesése a harcokból.

1918 elején, a tavaszra várt és félt német offenzíva előtt is hasznos lett volna a Monarchia kikapcsolása a küzdelemből. 1918 őszén azonban már megszületett a nyugati hatalmak döntése a Monarchia megszüntetéséről és feldarabolásáról, hadereje pedig immár nem komoly tényező.