Pátriárka ment el... Igazi Ember, a Nagyok barátja, Költő... s oly verseké, melyek lelkünk egy régi szobáját bútorozzák.

Igazi ember. Meg lehet döbbenni, milyen kevés manap az igazi Ember, aki nemcsak egy töredék az emberből, aki ezt a szép és keserves életet a Természet szabályai szerint igazán és becsületesen végigéli.

Ő még ismerte Petőfit és Aranyt... Neki még emberek voltak ők is, testben és ruhában... Akiknek már csak a lelkük él: benne még a testük is élt, a külső formájuk. Ezért tűnik föl úgy, mintha vele e nagyjainkból is, megint, elhunyt volna még valami. (A testi formánk úgyis főleg csak másokban él, szemek és emlékek számára...

S e tekintetben halálunk szinte csak távozás, az igazi halál később kezdődik, mikor ezek a szemek és emlékek eltűnnek. Az ember részletekben hal meg, s nem csak a halál előtt, hanem a halál után is van egy haldoklás.) Lévay Józseffel szem és emlék tűnt el, nagyjaink földi formájának egy utolsó képe.

S ez - hogy benne éltek még a Nagyok - ez és teljes Embersége teszi, hogy szinte őt is közibük érezzük. Költő volt ő is, nem abból a fajtából, akiknek lépte messze döng "az idők folyosóin", hanem csöndes, "szerényebb bárd", aki éppen szerénységével tud szívünkbe férkőzni. Mert megvolt benne a szerény érzések alázatossága, oly illendőséggel, mely maga művészet.

Ebben is az Igazak és Harmonikusok közé tartozott ő, ki hű volt magához, s mikor annyi Újat, Nagyot és Bizarrt hallottunk cérnahangokon: szebb volt ez az egyszerűség, mert legalább igaz volt. Emlékszem, mily jól esett első háborús versének magyar és emberi megilletődése, mikor ifjoncok nietzschei pózokban magasztalták az iszonyú Élményt.

Jól esett megvesztegethetetlen ízlése és intelligenciája is, mellyel a komolyságot a legifjabbakban is, ha megvolt, felismerte és a szent hagyományokat hivatalossá hamisító klikknek - az ő öccseinek, a mi bátyáinknak - utálatos irodalompolitikájától mindig távolmaradt. nem állt be e Toldi Györgyök közé, s szellemének vitalitását semmi sem bizonyítja jobban, mint az a hála, amellyel a Nyugat generációja személyesen is tartozik neki, és adózik.

De hálával tartozik neki minden magyar ember, mert érzelmi nevelésünkben vett részt olyan versekkel, mint a Mikes és a Szüretünk, mert igéi gyermekkorunk igéivé s lelkünk részeivé váltak. Igen, oly bútorok ezek, hogy szinte észre sem vesszük már őket, s feledjük költőjüket, mint a mestert, aki a szép vázát csinálta, melyet lakásunk valamely zugában megszoktunk.

Pedig a Mester azt adott nekünk, ami a legnagyobb ajándék: egy lélekdarabot. S amiért elfeledjük, éppen azért kellene dicsérni: mert annyira egyszerűen és természetesen mihozzánk tartozik! Meghalt-e az egészen, akiből valami így beivódott nemzetébe?

Halála úgysem fájdalom már, oly teljes volt élete mint egy műremek, s e késő és csendes elalvás a művészi vég tökéletességével zárja le.