Kegyednek milyen czeruzája van? Mert ebből én, aki olyan szenzitív természet vagyok, valószínűleg ki tudom érezni, hogy mi lakozik önben. Vannak férfiak ugyanis, akik vékony, ódon arany hengereket hordanak az óralánczukon. Ez legtöbbször józsefvárosi papától örökölt czeruza, akkor ön tehát legtöbbször a Józsefvárosból származnék, kedves papája háztulajdonos lett volna, vagy kereskedő, vagy műbutorgyáros, vagy más, de általában józsefvárosi ember. De lehet azért óbudai is. Vidéki is.

Egyszer egy kalkuttai datolya-hajós arany lánczán láttam fityegni egy ilyen arany czeruzát. De mindegy. Én az arany czeruzából mindenesetre kiérzem, hogy ön kedves és családias ember. A következtetés egyszerű. Az mindenesetre bizonyos, hogy az ön arany czeruzájának évek óta el van törve a rugója. Mert minden arany czeruzának el van törve a rugója. Mikor irni akar a plajbászrud kiesik belőle. Önnek fontos fegyvere a plajbász, mindennap tízszer is kell élnie vele, hogy utánaszámoljon, nem csapták-e be az élet üzletkötéseinél, de ön mégsem csináltatja meg a czeruzáját, bármily elsőrendűen fontos is volna az; mert ön minden privát gondolatát kedves nejének és szeretett gyermekeinek szenteli. Ne vesse ellen kérem, hogy ön nőtlen ember. Minek állítok fel én akkor ilyen megható teóriát?

Vannak arany czeruzák, amik laposak és amiket mellényzsebben hordanak. Akik hordják, bankigazgatók, de ha nem azok, bizonyos, hogy olyan kulturemberek, akik mellényben járnak. Vannak aztán penkalák. A kirakatban a fülén viseli egy nagyfülű papírmasé ember, általában pedig a kis kabát zsebkendőzsebébe dugdossák, ráerősítvén egy angol patentfogót, miképpen egy töltőtollszárra. Aki ilyet használ, az nem lehet takarékos ember. Mert igaz, hogy a penkala arról nevezetes, hogy a czeruzája sohasem kopik el, de viszont sohase lehet kapni éppen belevaló czeruzát és ilyenkor mindig uj penkalát kell venni.

Vannak még crayonok, ácsczeruzák, óriásczeruzák és olyan plajbászok, amiknek a végén mindjárt gummi van. Ez utóbbi főleg idősebb gazdag urak számára ajánlatos, akik végrendeleteket fogalmaznak. Sohasem lehet tudni, melyik hölgyismerősét hagyja ki egy ilyen vén paralitikus a hagyatékából. Akkor aztán törölni kell egy fiút, vagy egy unokaöccsöt.

Találja ki, hogy én milyen ember vagyok! Én ugyanis egyszerű Koh-i-noor czeruzát használok. Ha nem találja ki, milyen vagyok, a végén megmondom. A Koh-i-nooróm öt bés, puha, mint a vaj, vagy (hogy kissé már útbaigazítsam, milyen vagyok én), - mint a szivem. A középkor óta használom az öt bést. Ragyogó szerszám, mondhatom. Nem hiába vették a nevét az angol korona legtündöklőbb gyémántjáról. Hogy milyen szenzácziós tárczákat, milyen felejthetetlen verseket tudtam irni vele, azt csak az tudja megitélni elfogulatlanul, aki nem olvasta őket. Volt idő, mikor egyetlen örömem az az öt bés volt. Ha nem volt több pénzem negyvennégy fillérnél, öt béset vettem rajta, elszórakoztam a faragásával és boldogabb voltam, mint a legboldogabb ember, mert nekem finom, előkelő öt bésem volt, neki pedig még ingje se.

A középkor óta igy ment ez 1916 ig, két év előttig. Akkor egyszerre azzal a meglepő hírrel fogadott a papírkereskedő, hogy a Koh-i-noor ára felszökött huszonkettőről hatvanra. Megnéztem a megdrágult czeruzát, szivemhez akartam ölelni, de megdöbbenéssel vettem észre, hogy még a külseje is megváltozott. Az angol felírás helyett, amely már oly végtelenül klasszikusan hangzott, mint például ez, hogy „nevermore, nevermore!”, vagy ez „my house is my castle”, német felirás szomorkodott rajta.