Mise

(Életnek titkos, szörnyű urasága!
Fojtott sikolyban feltört lázadás,
Százszor gyilkos mámorba temetett
És fel-felsíró feledés:
Erejük-vesztve lesnek a halálra.)

Közbül az oltár, ember-négyszög-körötte.
Fedetlen fejű, hajlott mindenik.
Csúsznak, szorulnak az oltár felé törve.
Egy percnyi csend. Az arcok holtfehérek.
Kocsizörgés, ábrándos hó, élet.

Monoton pap-szóra ki ügyel?!
Lassan húzódnak mind az oltárszélhez,
Egymáshoz: szürke, előredűlő árnyak.
Küszöbe hol van a halálnak?
Az arcok egyformák: mind csak egyet kérdez.

Hosszúkás oltár szélén térdre esnek
Az első sorok csupa megszokásból.
Ijedt arcokon két élő szempár gyászol.
Nincs lázadás, feledés, mámor.
Ki tudja, holnap kit temetnek?

Az utca él, vonaglik, elmarad.
Misének vége. Ásítva vár az árok.
A hátsó sorok mind előbbre dűlnek:
(Az oltár körül ácsolt-fa koporsó)
Megfordulnak, megindulnak a párok.

(Életnek végzetes nagyhatalma
Sóhajt, könnyüt csal a havas útra,
Cifrált önmását szívek véréig szúrja)
Vágyik, búcsuzik, vacog mindenik.
Szél sivít és hó esik.

A vesszőfutás bízó perceiből

Ujjászületni: meg kell halni
Az ördögöknek, az angyaloknak
S a letagadott kis saroknak,
Ahol megbúttunk bízón sírni.

Szívem, szerelmem, szomoru társam:
Még egyszer egy volt szokott hangot,
Amit fülem törődve hallott
Hajszolt hasztalan megfutásban.

Arcom, ezerszer nézett, csúfolt:
Egy régi rándulást a bőrön
- Egy villanást az üveg-tőrön -
Sejtelmeset, mint rejtett ujhold.

Bilincselt karom csak egy tempót:
Halálos és uras legyintést,
Lemondót s mégse meg nem nyugvót.
Lábam: még egy kötődő állást,
Mint ember-verte zivatarban:
Tudni akarom: tényleg meghaltam?!

S életre-rezzenés egy reggel:
Uj nap átható fényszórása,
Uj magunknak ujszülött mása,
Csökönyös, bútalan elfeledtem.