Erdély Jenő: A front lelke
Magyar tábori újságok nyomán


Óh, azok a "fess, jókedvű, divatozó" hölgyek, mennyi derék, nemes érzelem öleli őket mégis forrón a front távol ködéből! "Asszonyok, leányok!" - írja Mastsenyik Ede honvédtizedes a Kilences Honvédek 3-ik számában - "ha az éj ránk borítja bársony kék leplét, ha az égbolt ragyogó csillagokkal ékeskedik, ha az esti lágy szellő megsimogatja arcunk: kebelünket fájó sóhaj hagyja el és röppen messze, a világűrön keresztül tihozzátok, hogy gondolatunk megpihenhessen nálatok és hogy érezhessük a régóta várt édes meleget: az otthon bűvös boldogságát."

De ha már "a szabadság kapui ismét megnyílnak", teljesedik-e a sok vágy és álom, viszonzásra talál-e az epedő szeretet? Válaszként - a frontkatona nőhöz kapcsolódó gondolatvilágának tömör jellemzéséül - álljon itt egész terjedelmében Jámbor Lajos verse A Négyes Honvédek Háborús Lapja 1917. július 26.-i számából:

Mikor otthon voltam, mikor Pesten voltam,
Egy év után, rövid szabadságon:
Minden oly idegen, oly furcsa volt ottan,
Mint egy exotikus lázas álom...

Csupa hím, durva him közt telt el az évem,
Vaskos tréfa volt a mulatságom,
Kacagtam a félszen, halálon, veszélyen,
A szemem megszokta, hogy vért lásson.

Szellős barakk, viskó, földi lyuk sarkában
Vetettem a vackom éjszakára,
Bömbölő ágyúszó nem zavarta álmom:
Mély ájúlás volt az, üres kába!

A "nő" elhalványult lassan a szívemben,
Elvont lett és ocsmány "csak kéj tárgya".
Nem érdekelt később a könyv, művészet sem:
Kettő izgatott még: bor és kártya...

S mikor megérkeztem a tavaszi Pestre,
Szinte reámszakadt, a ragyogó este!
Rég nem látott fények, nem szagolt illatok...
Akkor... akkor féltem, hogy menten meghalok!

Gyűrött kusza, félszeg tábori ruhában
Csak álltam az Élet nagy forgatagában
Libbentek a lábak, suhantak a selymek,
S friss testű leányok arcomba nevettek...

Akkor... azt éreztem, mit a szegény néger,
Ki lihegő szájjal, görcsös, sötét kézzel,
Ősi vad éhséggel remegve és sután
Kap az európai fehér nő-hús után...