Utolsó és legyőzhetetlen nagy ellenségünk a halál. Vele szemben az emberi tudás tehetetlen és az örökélet biztosítására hiába indult meg a lázas kutatás a nagy elixir vagy a nagy magisterium felfedezése czéljából; hiába vélte a XIV. században egy híres orvos azt, hogy a borszeszben lelte meg az élet vizét, a mysztikus tudományok minden erőlködése hasztalan volt az elmúlással szemben.

Nem akadt csodaszer, mely örök életet adhatott volna, vagy a mely szer legalább meghosszabbíthatta volna nehány araszszal az egyén rövidke életét. A biztosabb alapokra helyezkedő természettudományos vizsgálódások már avval is beérnék, ha legalább a halál okának határozott physiologiai magyarázatát tudnák adni. Sok kísérlet történt e téren is. Egyik életbúvár a kötőszövetek túltengésének, Ribbert az idegsejtek sorvadásának, Bütschli az életerő elhasználásának tulajdonítja a halált.

A híres berlini physiologus Rubner szerint a szervezet rendelkezésére álló energiamennyiség elhasználódása folytán szünnek meg az életműködések. A párisi Pasteur-intézet világhírű igazgatója, Mecsnikov, autotoxicatiónak, önmérgezésnek tartja az elöregedést és ennek révén a halál lassú bekövetkezését. Szerinte a vastagbélben elszaporodó és fehérjerothasztó bacteriumok által termelt phenol-vegyületek sorvasztják el testünket s mint újkori életelixir került forgalomba a bacteriumokat ölő joghurt.

De az ő életmeghosszabbító szerébe vetett hitünket ugyancsak megingatta a tudós freiburgi orvos, Schottelius, ki azt bizonyította, hogy a bélben levő bacteriumok az emésztés nélkülözhetetlen mikroorganismusai s fontos desinficiensek. És a halál felett való tépődésünk s ezzel értelmünk korlátoltságának tudata önkénytelenül is eszünkbe juttatja a nagy svéd botanikus, Linné szavait? „Ea, quae scimus, pars minima eorum, quae nescimus.”

Az emberi élet sajátossága, hogy a halál borzalma és az elkerülhetetlen elmúlás lehangoló tudata különböző vallásos felfogások és hiedelmek következtében jelentékenyen tompítható, sőt teljesen meg is szüntethető. A Fidzsi-sziget lakóinak túlvilági életbe hite néha olyan fanatikussá fokozódik, hogy a rajongó nem egyszer önmaga ássa meg sírját, hogy minél tovább élhessen a túlvilágon s a halála előtt tartott ünnepen vidáman mulat, örvendezve nemsokára bekövetkező halálának. Primitiv és művelt népeknél, főleg a régebbi időkből, számtalan példát találhatni az elmúlás félelmétől teljesen ment, önkéntes halálra.

Így pl. a maori özvegyek örömmel áldozzák fel magukat, hogy elhúnyt férjüket követhessék azon hiedelem alapján, hogy az égbe csakis feleséges ember juthat. A gótoknál az özvegynek egyenesen kötelessége elhalt urát követni. Borneo-szigetén, a maoriknál és a Fidzsi-szigeteken bizonyos számú szolgát ölnek meg a törzsfőnök halála alkalmával, kinek számára ágyat vetnek a leölt szolgál holttestéből. A régi kúnoknál a főemberek csatlósai önként követték urukat a sírba.

Egy hazánkban utazó czisterczitaszerzetes, Alberich krónikáiban találjuk feljegyezve, hogy az 1241-ben elhalt Joan nevű kún törzsfőnök nyolcz fegyverhordozó szolgáját élve temették el, kik önként követték urukat s kiken kívül még 26 lovat földeltek el elevenen a sírban.

A húnokról és ősmagyarokról s krónikások megemlítik, hogy miután a halott belét kivették, a holtestet legszebb ruhájával és ékszereivel együtt temették el mély sírba, mely fölé halmot emeltek. A szkitáknál és a pogány magyaroknál erősen tartotta magát az a túlvilági hit, hogy ki mennyi ellenséget öl le a háborúban, annyi szolgája lesz a másvilágon.