Valamikor Beethovennel mérték össze Meyerbeert. Később a túlságos dicsőítés túlságos becsmérlést váltott ki. Ma már talán elég messze vagyunk tőle, hogy problémája megértéséhez közelebb juthassunk.

Nagy sikerein kívül pályája külső képe lehetett egyik oka a tévedésnek, hogy a legnagyobb mesterek közé sorolták. Meyerbeer talán az utolsó, ki a régi nagy internacionális zenészek fejlődése útján végigment. Amivel a németségébe zárkózott Weber haragját magára vonta, hogy Olaszországban olasz operákkal próbált és tudott sikert aratni, azzal emelhette ki magát legjobban egyoldalúságából, az volt a szükséges előkészület későbbi nagy francia operáihoz.

Amint Händel, Gluck vagy Mozart sem képzelhetők a maguk olasz korszaka és (a két utóbbi) erős francia hatás nélkül. Rendesen nem gondolunk rá, hogy a világtól elzárt Bach, a világot nem járt Haydn és Beethoven is több különböző zenekultúra keresztezésén állnak. Csak Wagner óta nem keresnek a németek zenét külföldön, azóta nálunk is elterjedt balhit, hogy Németországon kívül zenekultúra nincs.

Csakhogy Meyerbeer tehetsége nem mérkőzhetik azokéval, kiknek útján járt: a sokféle idegen hatást egyetlen hatalmas homogén egységbe olvasztani, mint ők, nem tudta. Őket az idegen hatás megnövesztette, Meyerbeert eklektikussá tette. Beethovennel való szembeállítása meg éppen két ellentétes művésztípust világít meg jól: a vates és a histrio típusát.

Egyik megszállottságában a világgal nem törődve küszködik, hogy daimonionja sugalmazásait mennél tisztábban vesse ki magából. Élete: szenvedés, meg nem értetés. A másik félszemmel mindig közönségére figyel, addig keresi a hatás titkát, míg megtalálja, a siker mindig vele marad.

Ennyire a közönségnek készült műveken meglátszik, kinek készültek. Az 1830 utáni Páris, egy zavaros, kialakulni nem tudó társadalom, mely a klasszikus ízlés pusztulása óta új ideálokat nem talált, s egyebet, mit látványos szórakozást talán nem is keresett (mintha kissé ráismernénk a mai Budapestben): Meyerberrel megelégedhetett, mert amit adott, a színpadra - valóság, a fölényes mesterségtudás minden szerszámgyarapító virtuozitásával és gazdagságával adta.

E részben ma sem érdektelenek erősen fakuló művei, életképességük még nem merült ki, s ha még jobban megkopnak is, még sokáig előveszik őket jó szerepeik miatt. Amint egy hegedűművész, ha meg akarja mutatni, mit tud: Vieuxtemps-koncertet játszik. Nem véletlen, hogy a színpadi- és hangszeres-virtuóz irodalom fejlődése párhuzamos volt.

A címszerepben Sándor Erzsi nagyszerű énekművészetét csodálhatjuk, a többi szereplő mind jól megállta helyét. Tango karmester ezúttal is oly magasrendű munkát végzett, hogy az előadás magában is emlékezetessé teszi e felújítást.