Mint ismeretes, az X-sugarakat annál keményebbnek mondjuk, mennél kisebb mértékű elnyelést szenvednek, mikor anyagon áthatolnak. Kemény sugárzás nagyon ritkított levegőt tartalmazó csövekben áll elő, ha az elektrodok között magas feszültségkülönbséget keltünk. Ha pedig azt akarjuk, hogy a cső sugárzása elég erős legyen, akkor a rajta áthaladó áram erősségét kell fokoznunk. 


A feszültség változtatásával tehát a keménységet lehet szabályozni, az áramerősséggel pedig a sugárzás erősségét. A közönséges Röntgen-lámpákban a ritkítás foka a megterheléssel változik. Nagy megterhelésnél az üvegfalról a hozzátapadt levegő leválik. Kisebb megterhelésnél sem marad a levegő nyomása állandó. A kathodról szétporlódó fémrészek a falra rakódnak és a levegő egy részét elnyelik. Idővel a ritkítás annyira fokozódik, hogy már kisülés sem keletkezhet, a cső „kifáradt.” 

Ilyenkor kevés levegőt kell a lámpába juttatni. Minthogy a keménység a ritkítás növekedésekor szintén nagyobbodik, a közönséges csövekben a sugárzás keménysége a megterhelés nagyságától függ. Ezen a hátrányon segített Lilienfeld, kinek lámpája a gyakorlatban nagy haladást jelentett. 


Most K. Schütt szerkesztett olyan Röntgen-csövet, melyben a keménységet és az erősséget egymástól függetlenül nagyon könnyen lehet szabályozni. A csőben a levegő annyira ritkított, hogy a kisülés az alkalmazott feszültség legmagasabb értékénél sem kezdődik meg. A levegőnek ugyanis igen kicsi a vezetőképessége, a kisülés „önállóan” nem állhat elő.
 
A vezetőképesség mesterséges növelése végett a lámpa kathodja wolframszál (W), a melyet külön áramkör izzásig hevít. Az izzó fémszálból negatív elektromos töltésű részecskék, elektronok, indulnak ki. Az antikathod (A) egyúttal anod is, vassal bevont wolfram. Mikor az elektronok az antikathodot érik, X-sugarakat keltenek. 

A cső kapcsolatát a rajz alapján könnyen megérthetjük. Az áramforrás csak váltakozó lehet. Ha egyenáramunk van, ezt előbb váltakozó árammá kell átalakítani. A vezetékből (V) két áramkör ágazik el. Az egyikben a T1 transformator primaer-tekercse és szabályozó ellenállása (R) van. Ennek a transformatornak secundaer tekercsébe kapcsoljuk a Röntgen-lámpa wolfram kathodját (W), ez tehát a izzító áramkör.
 
A K1 kar forgatásával szabályozhatjuk az izzító-áram erősségét és így a wolframszál hőmérsékletét. Evvel egyúttal az elektronok kibocsátását növeljük vagy csökkentjük, tehát a cső ellenállását és egyszersmind a csövön áthaladó áram erősségét módosítjuk. Ez pedig, mint láttuk, a sugárzás erősségét szabja meg.
 
A vezetékből (V) elágazó második áramkörben a T2 transformator primaer-tekercse van, a secundaer-tekercs (S) két vége pedig a Röntgen-lámpa elektrodjaival érintkezik. A K2 kar forgásakor a primaer-tekercs meneteiből többet vagy kevesebbet kapcsolunk be. A secundaer-tekercs két vége között a feszültség annyiszor nagyobb a primaer feszültségnél, a hányszor nagyobb a menetek száma a secundaer-tekercsben, mint a primaerben. A K2 kar forgásakor tehát megváltozik a feszültség a lámpa elektrodjai között és így ezen az úton a sugarak keménységét szabályozzuk. 

Akárhány menetet kapcsoltunk be, a primaer-tekercs két vége között mindig akkora a feszültég, mint a V-vezeték két ága között és így mindig az egész feszültséget kihasználtuk. Minthogy a levegő nyomása a csőben igen kicsi, a megterhelés növekedésekor a ritkítás észrevehetően nem változik.
Ismeretes, hogy a Röntgen-lámpákban az elektrodokat nem szabad felcserélni. Az inductorokban a primaer-kör nyitásakor és zárásakor ellenkező irányú áram keletkezik, de a nyitásnál inducált áram hatásosabb. 

A zárásbeli áramot úgy lehet elnyomni, hogy a cső elé elektromos szelepet kapcsolunk. Így nevezünk minden olyan eszközt, a mely az áramot csak egyik irányban engedi át. Az új lámpa körében erre nincs szükség, mert maga a lámpa mint szelep működik. Kisülés ugyani csak akkor keletkezik benne, ha az izzó wolframszál a kathod.
Mende Jenő.