Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból

A szellemi termékek tulajdonjoga hosszú ideig tisztázatlan volt, költők és tudósok munkájával védtelen közprédaként bántak s a hatóságok nem érezték illetékeseknek magukat, hogy szabályozzák ezt a kérdést. Bölcselők és jogászok már régóta vitatkoztak, hogy a könyvek utánnyomása igazolható-e, vagy pedig elítélendő jogtalanság-e, a 16. század óta egyik vitairat a másikat követte s úgy az írók, mint a kiadók szükségesnek tartották, hogy ingerült véleményüket nyilvánosságra hozzák, Némelyik arra hivatkozott, hogy a gondolat nem választható el a szótól, mely pedig, ha egyszer elhangzik, elveszti kizárólagos tulajdonjogi jellegét s közbirtokká válik: követelték, hogy amit elismertek a szavakról, érvényesítsék a gondolatokra is.

Mások közönséges lopásnak minősítették a könyvek utánnyomását, oly bűntettnek, melyet nemcsak jogi, hanem erkölcsi szempontból is meg kell bélyegezni: ily értelemben írt 1528-ban maga Luther is abban az előszóban, mellyel episztoláit és evangéliumait bevezette. ("Was soll das sein, meine lieben Druckherren, dass Einer dem Andern so öffentlich raubet und stiehlet, das Seine und untereinander Euch verderbet. Seid Ihr nun auch Strassenräuber und Diebe worden?").

A tizennyolcadik század második felében egy Pülter nevű publicista és jogtanár az utánnyomásról szóló vitairatában egész sereg írót sorol fel, kik már addig ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Még a tizenkilencedik század első évtizedeiben is az ausztriai ügyészség jogosnak tartotta a szellemi munka bitorlását. Érdekes ennek az álláspontnak a megokolása, melyet Sedlnitzky gróf rendőrfőnöknek egy Metternich herceghez intézett levele minden részletében figyelemreméltón feltár.

Ezt írja többek közt a rendőrfőnök: "Egyetlen állam se, ha igazi érdekeit felismeri, kívánhatja, hogy alattvalói elmaradjanak művészetekben és tudományokban a többi államoktól. Ily szellemben járt el Ausztria már Mária Terézia korában, midőn hasznos külföldi, sőt, bizonyos feltételek mellett, belföldi iratoknak az utánnyomását is megengedte. Az osztrák állam mindig és sikerrel arra törekedett, hogy nem német eredetű alattvalóinál a német nyelvet és kultúrát bevezesse. Ez a cél pedig csak a külföld hasznos iratainak sokszorosítása s az utánnyomás teljes szabadsága mellett volt elérhető."

II. József császár is, hogy felvirágoztassa a könyvnyomtatást, az utánnyomásnak kedvezett, később pedig a leromlott pénzviszonyok indították a kormányt arra, hogy a könyvkereskedelem felsegítése végett megadják az utánnyomás engedélyét, az így kisajátított könyvek sokkal olcsóbban keltek el s szebben kiállítva kerültek forgalomba, mint az eredeti kiadások. (Így magyarázható meg a német klasszikusoknak nagy elterjedése Ausztriában és Németországban.)