A Nyugat e számának első cikke megemlékszik a szervezett magyar ipari munkásokról, hogy nagyszerű erkölcsük mit jelentett nemcsak a forradalom, hanem mit jelent a lábra álló új ország megállhatása számára.

Hálátlanság volna ebben meg nem ismerni a magyar vonást - úgyazon komoly becsületet, mely a magyar parasztban is most mindenütt felkel rendszerző visszahatás gyanánt a fosztogató és gyilkos első őrületek után, s amely reményt nyit arra, hogy a harctér visszaözönlése sem lesz oly katasztrofális, mint amilyen vesztett háború után természetes volna.

De a szervezett munkások közt még külön kell megemlíteni a vasutasokat. Ezekről csak meghatottan lehet beszélni. Könnybelábadt szemmel s szerető bámulattal. Ha a magyar munkás beírta a nevét a történelembe, a magyar vasutasét alá kell húzni, virágot és babért kell köré festeni.

Ha nem mindent, hát majdnem mindent nekik köszönhettünk: az ő rendületlenségüknek, az ő tudásuknak, az ő fáradhatatlanságuknak, az ő józanságuknak, éjjelt nappallá tevő kötelességtudásuknak. Kell ebben lenni valaminek a mesterségük kiválasztó hatásából. Valahogy úgy kell lennie, hogy a vasút nem tűr, nem tűrhet meg szolgálatában csak talpig embert és tisztességes embert, aki nem az, azt egy hét alatt kilöki magából - vasúti szolgálatot csak becsülettel és tudással lehet végezni.

Ignotus