A XV. század második felében ért az a Gersdorf nevű német orvos – kortársai „kancsal felcser” néven ismerték Strassburgban – aki saját tapasztalatai alapján megirta a hadisebészet első forrásmunkáját. Szerzője kiváló orvos lehetett a korában, a könyv előszavához csatolt életrajza szerint negyven évig dolgozott a harctereken és 1476 óta résztvett a svájci, elszászi és lotharingiai véres háborukban.

Saját bevallása szerint több, mint száz amputációt végzett és nem volt olyna fegyvertől ejtett seb, amelyet meg ne tudott volna gyógyitani… kivéve persze a halálos sebeket, amelyek gyógyíthatatlanok. Ami természetesen nagyon tág fogalom, mert hiszen a jelentéktelen seb is halálos lehet, ha meg nem gyógyítják s viszont a legsúlyosabb sebből is kilábolhat az ember, ha idejébe megfelelő és ügyes orvos kezébe kerül.

A lényeg azonban nem ez, hanem a gyógyítás és kezelés módja, amely élénk szinekkel világít rá a középkori sebészet kuruzslásaira. A könyv 1517-ben jelent meg Strassburgban és cimlapján az első kép ékeskedik, mint beszédes reklámja a szerző kiváló képességeinek. Ez a kép ugyanis szemléltető módon tünteti föl mindazokat a sebeket, melyeket a „kancsal felcser” meg tud gyógyítani. Előttünk áll az ember egészen pőrén, hogy jól láthassuk a hasába szurt tőrt, a szívébe döfött kardot, a halántékát szétlapító buzogányt, a mellébe fúródott lándzsát, a lábszárba tört nyilat, meg a golyókat, a csákányt és többi szúró, vágó szerszámot, melyek valósággal fölparcellázzák a testét: és a csodadoktor mindezeket a sebeket meg tudja gyógyítani!

Hogy miképpen, arra vonatkozólag furcsa recepteket találunk a könyvében. Legjellemzőbb például az, amit a súlyos fejseb vérzésének az elállítására ajánl….”Végy tépést, gyujtsd meg gyertyánál és így tömjed bele az érbe, amelyből a vér csurog. Ha ez nem segít, végy páva-ganajt és azt tett a vérző sebre. Ha még ekkor se szünik meg a vérzés, hints a sebre porrá tört oltatlan meszet bőven és kösd le az egészet kenderkóccal. Ha pedig a vérzés olyan érből jön, amelyhez kívülről nem férhetsz hozzá, akkor önts a sebbe választóvizet: Ha ellenben megfoghatod az ért, akkor varrd el és kauterizáld a csontját, vagyis égesd el tüzes vassal, akkor bizonyos lehetsz benne, hogy eláll a vérzés”…

Olvasván ezeket az utasításokat, nem azért szalad végig a hátunkon a hideg, mert undorítóak és kegyetlenek, hanem azért, mert keresve se lehetne találni biztosabb eszközöket, amelyek a sebet elüszkösítik és vérmérgezéssel ölik meg a szegény sebesültet. A mai világháboruban a sebesültek 75-80 százaléka nemcsak teljesen meggyógyul, hanem aránylag rövid idő alatt – hat-nyolc héten belül – már ismét visszamehet a harctérre is.

Igazán súlyos sebesülés csak a fejlövés vagy a szivet érő golyó – ami rögtönös halált okoz – meg a haslövés: de az utóbbi is csak többnyire azért, mert a sebesültnek abszolút nyugalomra volna szüksége, ami teljesen lehetetlen, mert hiszen el kell őt szállítani a rajvonalból a kötözőhelyre s onnan tovább, az első kórházba, ahová legtöbbször csak döcögő szekéren viszik – és nem a seb hanem ez a szállítás öli meg – a sebesültet.