Ez az esetlen, nagy madár a fürge és kis galambnak a rokona. Túlhízott, lehájasodott állat, mely a túlságos jómódnak és kényelemnek esett áldozatul. A nagy Természet szeszélye olyan gazdag paradicsomba helyezte, ahol nem kellett fáradnia a megélhetésért, mert bármerre nyujtotta a csőrét, mindenütt terített asztalt talált.
 
Az éghajlat enyhén szelíd volt, afféle átmeneti idő a tavasz és a nyár között, ugy hogy nem szorult rá dús tollazatra se; és, mivel ellenségei se voltak, amelyektől menekülnie kellett volna, lassanként leszállt a fáról, hozzászokott a földön tipegéshez és végképpen elfelejtette a repülést. Visszafejlődött tehát a szó legteljesebb értelmében, mert fokozatosan vesztette el azokat a szerveit és tulajdonságait, melyekkel a természet azért áldotta meg, hogy küzdeni tudjon a létért és menekülhessen, ha veszedelem fenyegeti. 

De, mivel a megélhetésért nem kellett küzdenie, a veszedelmet pedig nem ismerte, hát elhízott, ellustult, sőt végképpen elpuhult és el is butult. Valamiképpen – de sokkal nagyobb mértékben – az történt vele, ami a házi kacsával, amely ma már csak esetlenül totyog, míg rokona, a vadkacsa, vígan röpdös ma is. 

Nem disziti már az állatkerteket ez a madár, melyet régi hollandus állatszelidítők még tenyésztettek és csodaállatként mutogattak a vásárokon. Már a nagy portugál hajós, Vasco de Gama, megtalálta a dronte-madarat Mauritius-szigetén, 1497-ben, mikor Afrika keleti partjain először hajózott Indiába. A matrózok, a fölületes hasonlatosság révén, vak hattyunak vélték a kövér madarat, noha nem voltak úszólábai és Vasco de Gama „Hattyu-szigetnek” nevezte el Mauritiust, mely sokáig ezen a néven is szerepelt a tengerészeti térképeken. 

Ezen a magányos szigeten élt a dronte – más néven dodo vagy dudu – ahol nem voltak ellenségei: se ragadozók, se emberek, de annál bővebben akadt pompás eleség. Évezredek, sőt tán száz-meg százezer év óta tarthatott ez a zavartalan dinom-dánom, míg végre megjelent az első – de egyszersmind legfélelmetesebb ellenség: az ember! 


Ez alatt a hosszu idő alatt a gondtalan jómód teljesen elkényeztette a dronte-madarat: túlságosan lusta és kövér lett, a szárnyai elcsökevényesedtek s végül már nem bírták fölvinni a nehéz madarat a levegőbe. Nem „aggkori végelgyengülés” volt ez, mert hiszen a madár nagy, hatalmas, erős és egészséges volt, s akár az örökkévalóságig is szaporodhatott volna tovább ha tartottak volna a szép napok, s ha a véletlen oda nem veti az embert az éhes és kapzsi hajósok személyében. 

Ekkor aztán megbosszulta magát a Természet a dronte-madáron. A buta, kövér és lusta állat bambán bámulta a partra szálló matrózokat, akiket eleinte szintén meglepett a furcsa és ismeretlen madár. De aztán a „friss hus” kapzsi vágya, a kiéhezett gyomor ideges dühe egyszerre elöntötte a szilaj hajósok agyát és a hatalmas evezők lecsaptak a gyámoltalan hattyukra, melyek se futni, se röpülni nem tudtak. És mivel a kövér madár husa pompás, jóízű volt: az Indiába vitorlázó hajók mind fölkeresték Mauritius szigetét, hogy ellássák magukat friss hussal.

 Aminek a vége az lett, hogy a hajósok rövid 125 esztendő alatt lassan és rendszeresen föleszegették a dronte-madarat. És a mikor a XVII. századnak vége volt, már az utolsó dronte is megtette minden halandónak az utját a ember gyomrán keresztül. „Fajhalál” történt tehát és örökre eltünt a legérdekesebb madár-fajták egyike, melynek képét ma már csak egykoru metszetekről és festményekről ismerjük.