A szeptemberi döntő támadásra Foch 160 hadosztályt sorakoztatott fel és 60-at hagyott tartalékban. Az antant haderő francia, brit, amerikai, belga, olasz és portugál hadosztályokból épült fel. A 220 antant divízióval szemben csaknem kétszáz német hadosztály állt.

Csakhogy a német hadosztályok katonáinak száma a veszteségek miatt olyan csekély volt (teljes értékűnek csak ötvenet lehetett tekinteni) a szövetségesek valóságos erőfölénye valójában több mint háromszoros. Ehhez kell számítani a nagy veszteségek ellenére is mintegy 2000 darab tankot, és az antant légifölényét is.

Láthattuk, hogy a háború első éveiben a mindenkori védekező fél volt előnyben. A beásott védelmet csak nagy tűzerővel lehetett szétzúzni, ez azonban elárulta a támadás helyét, s a védekező fél pár kilométerrel hátrébb új lövészárkokat áshatott, illetve tartalékokat vihetett a fenyegetett helyre.

Most azonban a tankok és repülőgépek nagy tömegű alkalmazása lehetővé tette a váratlan – hosszas tüzérségi előkészítés nélküli – támadást, a nagy antant túlerő pedig a több helyszínen való egyidejű támadást is, ami új védelem kiépítését és tartalékok időben való megérkezését szintelehetetlenné tette. Német tartalékok különben is egyre kevésbé voltak.

A németek csak kevés tankelhárító ágyúval rendelkeztek, s ezek hatékonyságát is csökkentette a mesterséges köd alkalmazása. Az állóháború mozgó háborúvá vált. A támadó antant csapatok megszervezték a zavartalan utánpótlást is.

Ez alól a tankok üzemanyag-pótlása valamelyest kivétel. Így az antant szakaszosan tudott előre nyomulni. Az elfoglalt területen rövidesen be kellett várni az utánpótlást, ami a németeknek adott némi esélyt a rendezett visszavonulásra.