Öreg detektiv mesélte: Szó sincs róla, a nyomor, az éhsgég a legkiadósabb tolvajiskola. Ahogy ékes irodalmi nyelven mondják: A nyomor és a bün testvérek. De a bün néha magamamáért is születik. Akibe belehajlamosodott, az a jómód alatt sem tud ingerének ellenállni… egy kedvező pillanat s megint elszédül.

Érdekes embert tettem le most az őrszobába. Ott üldögél a padon, busan és riadtan, mint aki valami nehéz, fojtó álomból ébredt fel. Régi ismerősöm különben. Évekkel azelőtt a vasuton ismerkedtem meg vele. Akkoriban nagyon megszaporodtak a zsebtolvajlások s a főnök engem is felültetett a vasutra. Disznókereskedő maszkját vettem fel. Kabátom zsebe duzzadt volt a beletett ujságpapirossal bélelt tárcától s talmi aranyláncom is hivogatón csüngött mellényemen. Ráadásul nem voltam szófukar és aki velem utazott, az mind tudta, hogy Pesten vásárra vittem a disznóimat és jó áron adtam el valamennyit.

Bárgyu pislogatásaimból és hányaveti kedélyeskedéseimból misen árulta el szemfüles detektivvoltomat. Egyik utamon egy velem szembehelyezkedő fiatalember is csakhamar bedőlt nekem. Láttam, hogy teljességgel megnyertem bizalmát, amit ő viszont rólam nem mondhatott el. Nyugtalan, tétova tekintet s közönséges arca mellett igen jól ápolt kezei még a laikus szemében sem tehették a harmónikus ember benyomását, és pedig nyomban megsejtettem benne a zsebtolvajt. És nem is kellett sokáig várnom. Engem hamarosan elnyomott a meleg s alvást tettetve egészséges horkolással megadtam a jelt a – cselekvésre. Duzzadt tárcám legfelül gondtalanul himbálózott szétnyilt kabátomban. Utitársam egy ideig figyelmesen nézett, aztán … egy mozdulat és a másik pillanatban már jó erősen fogta a kezem az ő kezét. A tárca a földre hullott…
Vagy harminc lopást ismert be később. Egy pár esztendejébe került.

Második találkozásom vagy egy félévvel ezelőtt volt. Egy banképületből jött ki, megismert s illedelmesen köszönt. Szóba álltam vele s kiderült, hogy a konjunkturák neki is felviszi a dolgát, pénze van bőven, a bankban is azért járt, hogy hadikölcsönt jegyezzen. Boldog vőlegény, egy közismert árdrágitó lányát veszi el, bizony még hadimilliomos is lesz belőle.
Egy hétre rá megint találkoztunk. A villamosról ugyszólván a karjaim közé lökték. Egy úr pénztárcáját huzta ki s rajtavesztett. – Igy tért maga a becsületes utra? – kérdeztem.
- Bolond dolog! – mormogta – nem tudom, hogy történt … ülök a tolongásban, s egy kövér úr feküdt rám pont a vaskos tárcájával a mellemnek. A vérem egyszerre bizseregni kezdett, forróság öntött el, kezem önkéntelenül sülyedt ama bizonyos tárca után … pedig nem kell, több a pénzem, mint amennyi szükségem van!
- Ilyen a tolvajvér! – fejezte be a detektiv. – Kibuggyan az, akárhogy tömik becsületinjekciókkal.