Május hava volt. A szerelem hónapja. Megy a kis leány a fasor lombos fái között. Merengve, ábrándosan… talán valakire gondol. De egyszerre ijedt sikoly! Valahonnan két ölelő kar toppant eléje és se szó, se beszéd cuppanós csókot nyom a karok tulajdonosa a lányka piruló orcáira. Május volt!
De mögötte lépdelt a zord november. A bősz apa. – Oh te gazember! – És a másik pillanatban a fiatalember arca gyul lángvörösre. Nem csókoktól. Alig tudja összeszedni rongyokra szakadt kalapját, mely ellen az apai harag szintén haragos offenzivát inditott.

Közbe megjelenik a harmadik szereplő is: a rendőr, mire mindnyájan bevonulnak a kapitányságra. Becsületsértés, testisértés, utcai botrány. Igazságot teszen majd a rendőrbiró.
Nehéz ügy! A kis lánnyal még csak lehetne valahogy boldogulni. Hiszen alapjában véve nem történt semmi olyan rettenetes. Megcsókolták. Orvul, erőszakosan. De ami vele történt, az a – csunyákkal nem történik meg. Csak a szép, a kivánatos leányokkal. No lesz ma a tükörnek dolga! Mintha még egy kicsit hálásan is nézne arra az utálatos fráterre, aki beh’ rég követi már. Igazán miért is haragszik reá ennyire apus?
Mert az nagyon haragudott. – Már rég nem hagy békét a lányomnak! – heveskedett – mindig ott settenkedik körülötte, de olyat néztem rá, hogy azt hittem elmegy a kedve … és most világ csufjára egyszerre csak nekirohan és megcsókolja a szemem láttára. Példás büntetését kérem ennek a csirkefogónak!
- Majd elválik! – replikázott a fiatalember – mindennek az úr az oka. Minek van ilyen csinos leánya, aki megbolonditja az embert. Aztán én nem tettem semmi kárt sem a leányban… De hol veszek én egy olyan kalapot, amilyen ez volt. Nézze csak, fogalmazó úr, mi lett a kalapomból!
Hát bizony ez már nem volt többé fejrevaló. – No meg a pofonok! Az kutya? És az mind azért, mert egy kicsit szokatlanul kértem meg a lánya kezét. Egy csókkal!
- Maga megkérte?! Kicsoda maga?
- Keresek hetenként most százötven koronát. Az összeg ugy látszott imponált az öregnek.
- Aztán van odahaza is a tejcédulába mit apritani! – folytatta a mai időkhöz stilszerüen a fiatalember – és nem kérdem, hogy a lánynak mi a hozománya, megelégszem én… megén… még egy csókkal!
Az öreg láthatólag meg volt döbbentve. Hol a fiatalemberre, hol feszengő lányára pislogatott.
- Tudja mit? – szólt végre – Veszek én magának más, különb kalapot. Hanem előbb szólj te, kis lányom, mit gondolsz, csakugyan vegyek ennek a pernahajdernek egy kalapot?!
- Vegye meg, édes apám! – rebegte szemérmetesen a kis lány – tartozik vele, ha összetörte…
A fiatalember megint se szó, se beszéd ujra nekiesett a lánynak s ujra elcsattant az előbbi csók mása.
- Bocsánat! Nem vagyok talán alkalmatlan? – vélekedett a rendőrfogalmazó.
- Oh kérem! – S boldogan vonult el menyasszony, vőlegény és após.