A központi hatalmak tudományos életének, munkatársaira a világháborúban nagyon nemes, de annál nehezebb feladat várt; minden pillanatot, mondhatni, a természet minden molekuláját felhasználhatóvá, kiaknázhatóvá tenni, hogy a kereskedelmünk előtt lezárt külföldi sorompók stratégiánk ragyogó dicsőségét semmivé ne tehessék kiéheztetéssel kapcsolatos enervatio vagy munitiohiány által. Voltaképpen ez volt a mi háborúnk legkimagaslóbb feladata.

Természetesen oly kérdések is felmerültek e feladatok során, melyeket theoriában még rég megoldva láttunk, de békében a gyakorlati kivihetőségen tovább dolgozni nem volt szükséges, miután a külföldi export oly mennyiségben és oly árban bocsátotta ezeket rendelkezésünkre, hogy határozottan nem fizette volna ki magát a hazai előállítás.

Most a szükösség idejében létjogot nyert az elmélete, s elégetik magát a levegőt is, hogy belőle a lövedékgyártáshoz szükséges salétromot nyerhessék; exhumálják a háború elején könnyelmüen elásott állati dögöket, hogy zsír- és csonttartalmukat nagyszerű ideával az általános szükséglet czéljaira dolgozhassák fel; az állati vizeletből robbanó anyagokhoz való fontos kellékek lesznek, sőt, tovább megy a tudomány, s kilátás van arra, hogy e válladékok xanthinjából nyert theobromint methylekkel koffeinné és theinné alakítják, hogy a pótkávékat és póttheákat a kávéfa gyümölcsével s a theacserjék leveleivel teljesen egyenértékűvé tegyék; a régen főzelékbe főzött babérlevél porát laurin néven nagy sikerrel hozzák forgalomba, hogy a háborúban lábrakapott kiütéses typhus terjesztőit, a tetűket s egyéb rovarokat kipusztíthassák; megszületnek a tojáspótlékok, gyakorlatba jön a műtejkészítés, - de sajnos, a húshiány egyedüli pótszerei továbbra is csak hústalan napok maradnak.

Az ilyen intensiv munkásság mellett csoda-e, ha ráterelődik a figyelem még a szemétdombokra is, s ezekből az igazán semmibe sem vett mellékhelyekből táplálékot kapnak a legragyogóbb paloták lakói is éppúgy, mint a legszegényebb hadiárvák, s nagyszerű czélok, nemzeti ideálok megvalósításához szükséges nyersanyagot monumentális conceptiójú gyáraink.

Mit is találunk a mindennapos szemétdombokon? Csontokat, hamut, különféle magvakat, zöldséget, gyümölcshéjakat, ételmaradékokat, egyéb ételhulladékot, rongyot, vatta- és kötszercsomókat, kávéüledéket, virágleveleket, a legkülönbözőbb állati hullákat, rossz czipőket, öreg dugókat, fűrészport stb. Mindezek között egyetlen egy nincs, mely a további feldolgozásra nem alkalmas: mind értékesíthető. Háború előtt a csontot szemétre dobták, s alig 0.3 – 0.5 %-ban került mechanikai (faragott vagy esztergályozott dísztárgyakként), vagy chemiai átmunkálás alá; az utóbbi esetben mint műtrágya, enyv, spodium s állati olaj került forgalomba.

A háborúban a csont tekintélyes zsirtartalára volt legfőbbképen szükség. Ezért a megőrölt csontot, tehát csontlisztet, 65-60 fok B. sűrűségű ú. n. petroleumaetherrel rázzák össze, miáltal a zsír kioldódik; ez oldatból 70 fokon való hevítéssel a petroleumaether ledestillálható, s szedőben felfogva újból használható; a zsír pedig az üstben marad vissza, s különféle tisztítási eljárás után részben mint ehető zsír, részben mint további feldolgozásra (szappan, glycerin) alkalmas zsíranyag kerül forgalomba.

A zsírtól megtisztított csontlisztet zárt helyen, nagy nyomás alatt, a 31-35 %-nyi porczszövet kiolvadásáig vízgőzzel hevítik; az így nyert folyadék besűrűsítve adja az enyvet; a visszamaradó ásványi anyag a műtrágya egyik fontos alkotórésze. A zárt helyen elégetett csont a folyékony testek tisztítására használt spodium, mely a háború alatt carbo ossium (Knochenkohle, csontszén) név alatt a belgyógyászat egyik legfontosabb gyógyszerévé lett, legtöbb esetben hús- és vérszénnel együtt (Thierkohle, carbo animalis.)