Keleti és déli Afrika mezőségein alkonyat után egy nagyon furcsa állat jelenik meg. Alakja valamiképpen a rókáé és a hiénáé közt áll, amennyiben nagyon hasonlit a sávos hiénához, bár jóval karcsubb ennél, amiért is a gyarmatosok „szürke sakál”-nak hivják. A háta lejtős, tömötten fölálló sörénnyel, alattomos tekintetű fejét sunyin leszegve tartja, mintha folyton szimatolna, bozontos farka lekonyultan a földet söpri, amint a kisérteties külsejű állat zajtalanul,de szélsebesen tovasurran.

A cibethiéna, ez a visszataszító külsejű állat, mely a nappalt magaásta, rókalyukhoz hasonló, de sokkal tágasabb üregben tölti és csak éjjel jár préda után. Fölötte ravasz és óvatos állat, amelyről éppen ezért még keveset tudunk, de ez a kevés annyira meglepő, hogy szinte el se hinnők, ha nem komoly tudósok és természetbuvárok állítanák.

A hiénának már a neve is egyet jelent a legundokabb ragadozó állat fogalmával: rögtön a temető rablóira a sirok fosztogatóira gondolunk és fantáziánkban megjelennek a széles fejű, vicsorgó fenevadak, amint vértől csepegve turkálnak a halottak beleiben…..És, ime: itt van egy hiéna, amelyről bizonyos, hogy nem eszi meg a dögöt, hogy nem rabol eleven vagy holt emlősöket, hanem – rovarokkal és különösen hangyákkal él! Az afrikai termitáknak ( fehér hangyáknak ) azt a különös fajtáját pusztítja óriási mennyiségben, amelyik szikla-keménységű, több méter magas bolyokat épít és falánkságával igazi istencsapása a gyarmatosoknak. Amerre ezek a termiták elvonulnak, szétrombolnak és alpusztítanak mindent, ami összerágható, ugy hogy a gyarmatosok riadtan menekülnek tőlük és inkább ott hagyják lakásukat, semhogy bevárják a sok milliárd hangya jövetelét és garázdálkodását.

Az egyetlen hathatós védelem a termiták pusztitásai ellen a cibethiéna, amely fölfalja őket. Ahogy az egerek is lassanként kipusztulnak, vagy elvándorolnak az olyan házból, ahol sok a cibethiéna. Jól tudják ezt a gyarmatosok és a bennszülöttek egyaránt: s ezért, hacsak szerét tehetik, foglyul ejtik a cibethiénát még kölyökkorában, amikor könnyen szelidíthető s aztán ugy tartják a házban, mint háziállatot. Nem féltik tőle még a házi szárnyasokat se, mert tudják, hogy a cibethiéna elnyomorodott fogazata még a gyönge csontozatu szárnyasokkal se tud megbirkózni.
A kölyökkorában elfogott cibethiéna nagyon tanulékony és a gazdájához is igen ragaszkodik. Egy természetbuvár, akii Fokföldön két ilyen ritka kölyket szerzett, érdekesen irja le viselkedésüket a fogságban. „Szolgám etette őket, s eközben játszogatott velük, de az egyik oly cudarul megharapta, hogy négy hétig nem vehette hasznát a kezének. Elhatároztam, hogy most megleckéztetem és leszoktatom őket a harapásról. Addig vertem tehát szegényeket, míg már egyik se morgott és prüszkölt, ha hozzájuk közeledtem. Félórával később orruk elé tartottam a kezemet. Az egyik egész csöndesen megszimatolta, a másik azonban beleharapott, mire ismét jól helybenhagytam. Ugyanaz napon még egyszer megismételtem a kisérletet, s a csökönyös állat ismét megmart. Erre harmadszor is jól elvertem, s ugy látszott, hogy ezuttal már megelégelte. Összetörve, mozdulatlanul hevert a sarokban és ugy maradt másnap is, még csak nem is evett. Mintegy 24 órával a büntetés után ismét bementem az istállóba és hosszabb ideig foglalkoztam az állatokkal. Most már mindent tehetett velük, nem kapkodtak a kezem után.”