Gróf Esterházy Móricz, alig hogy hozzáfogott azoknak a nagy feladatoknak a megoldásához, a melyekre vállalkozott, már is leköszönt a miniszterelnökségről. Ritka példa az nálunk, hogy a miniszterelnök önként köszönjön le. Rendszerint megbuknak azon, hogy a korona nem fogadja el valamely javaslatukat, s megvonja tőlük a bizalmát, vagy megbuknak a miatt, mert a képviselőház többsége ellenök fordul. Esterházy önként mondott le, mert egészsége nem birta azt a nagy munkát, mely a miniszerelnökséggel béke idején is jár, annál kevésbé azt, melyet a mostani viszonyok között kell kifejteni.

Esterházy lemondását fájlalni kell a nemzet érdekéből. Arra termett ember volt, - s az ma is – hogy a nemzet vezetője legyen, s úgy a saját képességei, mint a külső körülmények olyanok voltak, melyek kedveztek vállalkozásának. Az ország legnagyobb családjából származott, s olyan vagyon vár rá atyja után, a melynek jövedelméből ő – szerény életmódja mellett – csak egy kis részt tud elkölteni. Szorgalmas, lelkiismeretes férfiú, a ki annyit tanult, mint a legszerényebb kosztos diák, a ki a tudománya után akar megélni, s annyit olvasott és gondolkodott, a mennyit az ő korabeliek közül csak kevesen e szép országban. A mellett komolyan fogja föl a politikai pályát, mint képviselő lelki ismeretesen teljesítette kötelességeit, csupa megfontolás és józanság volt minden fölszólalása.

És ez az előkelő származásu, nagy családi összeköttetésekkel biró gazdag férfiu ép azokkal szövetkezett, a kik a legszegényebb néposztályok érdekeit irták a zászlójukra, azoknak akartak érvényt szerezni, azokat óhajtották jogokhoz juttatni. Ez a szövetkezés mindenkép biztató volt az ország szempontjából, s ha úgy sikerült volna megoldani a feladatot, hogy túlzásba ne csapjanak, s a magyarság döntő befolyását koczkára ne tegyék: ugy csak jót és üdvöset lehetett reményleni a vállalkozástól.

Most Wekerle Sándor vette át Esterházy örökét. Még pedig úgy, mint általános örökös. Átvette az egész minisztériumot és annak teljes programmját. Igy tekintve a dolgot, kevés ujat hozott tehát. De a ki ismeri az ő multját, az ő egyéniségét, az ő képességeit és az ő munkaerejét, az nagyon jól tudja, hogy sokat hozott. Hozta saját magát.

Sokszor gondolkodtunk már azon, hogy mi lesz ebből az országból gazdaságilag, ha egyszer a rettenetes háború véget ért. Mikép fogjuk fedezni azokat a nagy kiadásokat, melyeket a háború követelt, s melyeknek kamatoztatása és visszafizetése rá fog nehezedni a nemzetre? Mert a tudósoknak azzal a tanításával nem érhettük be, hogy ezentul a nemzetnek többet kell dolgoznia, többet kell produkálnia. Miben álljon ez a több munka, ez a több produkczió? Hogyan kell azt szervezni, létrehozni, irányítani? Mit és hogyan kell tennünk, hogy új erőre kapjon a nemzet, hogy megbírja a terheket s új fejlődésnek és új virágzásnak rakjuk le az alapjait?

Oly kérdések ezek, melyek sok gondolkodó fejet foglalkoztattak és foglalkoztatnak ma is az országban. Egy azonban egészen bizonyos. És ez az, hogy nincs az országban olyan férfiu az ismert politikusok között egy sem, a kitől épen ezen a téren eredményesebb munkát várhatnánk, mint épen Wekerle Sándor.