A Verlaine absyntheje és Wilde Oszkár Whiskyje - mind a kettő csak élete alkonyán és tragikus összeomlása előtt nyúlt a búfelejtőhöz - hálás biológiai fonál a Lombroso és Möbius követőinek kezében, hogy pathologice magyarázzák meg a megmagyarázhatatlant.

A megmagyarázhatatlan: a lángelme. A megcsömörlésig ismert vatermörderes korszakban hogyan is történhetett az a csoda, hogy Párizs boulevardjain egymás sarkába tiportak az újítók, a korszakalkotók. Balzac kortársa volt Baudelairenek és Baudelaire kortársa volt Delacroix-nak, Manet-nak, Daumier-nek, Mérimée-nek, Gautier-nek, Bizet-nek.

Baudelaire életét is azért fürkésszük, feszegetjük annyira, mert magyarázatot keresünk benne ahhoz a forradalomhoz, amelyet a "Fleurs du Mal" , Baudelaire egyetlen verskötete a megjelenésével okozott. Miért nem írt senki előtte úgy, mint ő? És hozzá kell tenni, hogy Hugo Victor és Musset után, velük csaknem egyidejűleg úttörőnek lenni, álomnak is merész.

A nagy "Cénacle", az uralkodó és nagyhírű romantikusok is kénytelenek voltak elismerni, hogy a "Fleurs du mal" soha nem hallott hangokat, ízeket és színeket vegyített bele a leggyöngédebb és legérzékenyebb művészetbe, a dalköltésbe.

És ma már tudjuk, hogy a "Fleurs du mal" indította meg a modern költészetnek azt a gátat nem ismerő árját, amely Franciaországban Verlaineben kulminált és amelynek utolsó hullámverése még el sem simult egészen és csak a háború orgiája posványosította el. A Baudelaire halála óta eltelt ötven esztendő tehát egy emberöltőnyi korszakot jelent, amely egyenlő a modern költészet történetével, törekvéseinek, jelszavainak, irányainak diadalra jutásával.

És hogy megint visszatérjünk Baudelaire egzotikusan elegáns öltözködésére, indiai és egyéb fantasztikus utazásainak maga költötte legendáira, hasis-virágaira: a kritikust és a filozófust is mindig érdekelni fogja a kérdés, hogy miért volt szükség ezekre a legendákra?

Cabotinizmus volt, ahogy a túlságosan józan és hűvös emberek látják? Irodalmi dandysmus volt-e, ahogy Gautier és Barbey d'Aurevilly, a "Beau Brummel" bámulója hitték? Avagy talán valami belső lelki szükség okozta, hogy Baudelaire a való élet tragikusan mindennapi és szomorú oldalát igyekezett eltakarni nemcsak költeményeinek morbid, démonikus, fantasztikusan színes virágaival, hanem öltözködésével, modorával, emberekkel váltott szavaival is?

Lycurgos a törvényei kedvéért meghagyta, hogy szerteszórják hamvait a tengerbe. Baudelaire ugyanígy tett életének a hamvaival: azt akarta, hogy csak a nagyszerű, kísértetiesen és fantasztikusan világító lángja lobogjon az emberek szemében, a józan, hűvös hamut eltakarította. Sokat szenvedett és rettenetesen: bizonyíték a paralízis, mely utolérte fiatalon.

Gautier szerint ennek a betegségének nincs más oka, mint azok a küszködések, bajok és mindenféle zavarok, amik az írói élettel járnak olyan íróknál, akiknek a tehetsége nem alkalmas rendszeres munkára és könnyű termelésre, amilyen például az újságírás és akiknek a művei eredetiségükkel megdöbbentik a folyóiratok szerkesztőit.

Ennél a jóbaráti, nagybácsiskodó és mentegető magyarázatnál mennyivel színesebb és ápolni valóbb legenda a hasis? Vagy valami szenvedélyes, egzotikus szerelem, amely magában egyesíti India és Afrika minden perzselő forróságát!

Léon Deschamps és Louis Ménard azt igyekeztek bebizonyítani, hogy Baudelaire, éppúgy, mint Newton Izsák, meghalt anélkül, hogy a szerelmet valaha egy percre is ismerte volna. Ez a különös legenda addig fonódott a "Fleurs du Mal" költője köré, míg valaki elő nem állt Baudelaire egy szerelmes levelével és a "Fekete Vénusz"-nak Jeanne Duval-nak hozzá írt leveleivel.

Jeanne Duval mulatt nő volt és Baudelaire artisták társaságában ismerkedett meg vele, nemsokára a "Fleurs du Mal" megjelenése után. A fekete Vénuszról nem sok jót jegyeztek föl kortársai, züllött, beteg, alkoholista nő volt és mégis huszonhárom évig tudta lekötni Baudelaire odaadó, rajongó szerelmét, amely később viszonnyá és barátsággá fajult. Baudelaire bámulatos türelemmel és jósággal tartott ki a csöppet sem állhatatos mulatt nő mellett.

A Möbius-iskolának ez a Jeanne Duval csak alkalom volna rá, hogy a paralízis eredő okát invesztigálják, de hadd maradjon meg a fekete Vénusz, mint a "paradis artificielsť" és "Petits poemes en prose" múzsája, a sátáni költészet corollariuma. Csak úgy szép az élet, Baudelaire élete is, amilyennek a "Bajvirágok" költője szerette beállítani, benne a szép szörnyű és a szörnyű szép...