Kelet-Indiában, de legfőképpen Jáva szigetén honos ez a visszataszitó külsejű állat, melyet a régebbi állatbuvárok skorpió-póknak hivtak, mivel mind a két állat sajátságából és szervezetéből megvan benne valami. Utált és borzalmas féreg volt már a régiek szemében is: az álnokság és a gonoszság eleven jelképe, amelyről tömérdek, képtelen mese volt forgalomban.

A görögök szerint – akik Nagy Sándor indiai hadjárata óta ismerték – a rothadó krokodilusokban teremnek, éppen ugy, mint a valódi skorpiók: Plinius szerint elásott tengeri rákokban kelnek életre, abban az időben mikor a nap a rák vagy a skorpió csillagképletén halad keresztül, Paracelsus pedig egész komolyan állitja, hogy az álskorpiók – és a valódi skorpiók is – éppen ugy föltámadnak halottaikból, mint a mesés főnix-madár.

E badarságokból persze, egy szó se volt igaz, de mindenesetre bizonyitják, hogy az emberek fantáziáját mindenkor izgatták és érdekelték a skorpiók, bár a férgeket nem kedvelték, sőt ellenkezőleg: irtóznak és félnek tőle. Aminek oka az, hogy ostoros álskorpió állkapcsának csipése – a csipés nyomán a sebbe hatoló méreg révén – fölötte kellemetlen, bár korántse oly veszedelmes, mint általában hiszik. Mert az apró teremtményeket, melyekből az álskorpió táplálkozik, megöli ugyan, de a felsőbbrendű állatokra és az emberekre nézve semmi nagyobb veszedelemmel nem jár. Általában a szervezet hamar megszokja a skorpiómérget; az első marás gyakran jár hányással, égető fájdalommal, magas foku lázzal, sőt néha ájulással és bénulással is: - de a második marás hatása már nem olyan heves és tartós, a harmadik pedig ismét gyöngébb, mint a másodiké.

Peters természetbuvár, aki éveket töltött el az igazi és álkapáspók tanulmányozásával, határozottan állitja, hogy az álskorpió marása utóvégre már csak hirtelen, de elmuló fájdalmat érzett a marás pillanatában, amelynek azonban minden egyéb káros következménye elmaradt.

Már Aroistoteles tudta, hogy a skorpiók eleveneket szülnek, s azóta a természetbuvárok gondosan megfigyelték a furcsa féreg szaporodását. A nőstény potrohában van egy hosszu tömlő és ebben fekszenek sorban a peték, melyekből a fiatal ivadékok kikelnek. Az apró, szőke férgek néhány hétig az annyuk mellet maradnak és ez eteti is őket; de hogy miként; azt mindeddig még nem tudták megfigyelni a buvárok. Eközben az anya napról napra fogy és soványodik, míg végre, mikor az uj ivadék teljes önállóságra jut, az anya elpusztul. Innen támadhatott az a fönn is emlitett babonás vélemény, hogy a skorpiók is éppen ugy föltámadnak halottaikból, mint a mesebeli fönix-madár.

A képünkön látható indiai skorpiópóknak nincsen karmos fullánkja az utópotrohán, mint az igazi skorpiónak, ellenben a bennszülöttek azt tartják, hogy kampós horogban végződő rágócsápja méregmirigyet rejteget és ezért szörnyen félnek tőle. A féreg teste átlag 3 centiméter hosszu, de a lábai háromszor, az első csápja és az ostora pedig majdnem ötször olyan hosszuak. Általában a tengerpartok széles tengeripókjaira emlékeztet. Marása ellen külsőleg lugos gyógyszereket (amoniák, dohányhamu stb.) használnak a fájdalom csillapitására és a daganat lohasztására; a benszülöttel lekötik a sebet és addig fekszenek, míg a rosszullét mulik. A mart seb sajgatóan fáj, körülötte gyulladás keletkezik: maga a méreg viztiszta, hamar beszáradó savanyu folyadék.