Sixtus és Xavér, az antant hadseregekben harcoló hercegek, a Habsburg királyné, Zita rokonai titokban Bécsbe utaztak. Találkoztak IV. Károllyal és Czernin közös külügyminiszterrel. A király – a részleteket német szövetségesei és saját külügyminisztere előtt is titokba tartva – saját kezű levelet írt, formálisan Sixtus hercegnek, ténylegesen a francia kormánynak.

A levélben az uralkodó kifejtette tervét. Eszerint Bécs elismerte Belgium, Elzász, Lotaringia és Szerbia felszabadulását – ez utóbbinak persze le kell mondania nagyszerb politikájáról – mint a béketárgyalások megkezdésének zálogát.

Károly a németekkel is egyeztetett. Lengyelországot és a Baltikumot német, Romániát és Szerbiát osztrák-magyar érdekszféraként ismerték el a tárgyaló felek. Károly megpróbálta elérni, hogy a németek adják fel nyugati hadicéljaikat, mert e nélkül nem lehet béke. „Katonai erőnk a végéhez közeledik” – érvelt Czernin, és a forradalom rémképét is felrajzolta. A német császár és kancellár, de a magyar miniszterelnök, Tisza is ellenezte az ilyen mértékű engedményeket.

A német politikai-katonai elit kettészakadt: a birodalmi gyűlés annexiómentes békéről hozott határozatot, a tényleges hatalmi centrumnak számító császár és hadvezetés hajthatatlan maradt, a végső győzelemmel számolt, őszinte békeszándéka nem volt. IV. Károly és a Monarchia békepárti erői mind reménytelenebb helyzetben keresték a háborúból kivezető utat.