Egy pillanatra Carriere esete jut eszembe, aki egyszer, még fiatal korában szintén majdnem elvesztette látását, de munkakedve megmaradt, hogy erre az időre esnék az, amikor az ő finom, érdekes ködben úszó képei eleinte Thomas nevű műkereskedőnél - később pedig, mikor ez bekiabálta egész Párizs amatőr világának, hogy micsoda értékek ezek a kis Semmik - a Champs de Marsi Salonban voltak láthatók, ahol igen nagy sikert arattak. Egyik legnagyobb tisztelője volt Carriere művészetének Rodin. A különbség Degas és Carriere közt az, hogy egyiket a vakság festésre, a másikat fotografálásra ösztökélte. (Úgy látszik ezekből, hogy általában sok, túlságos sok szemük van a művészeknek.)

Mi, akkori fiatalok, dekadensek - a szó jobbik értelmében - Toulouse Lautrec társaságában, ahova Maurice Denis, Valloton, Bonnard és még többen tartoztak csak Durand-Ruel-nél láthattuk a kiváló mester műveit. Később, a luxemburgi galériában is a Caillbotte gyűjteményben, ahol bizony eleinte félve dugtuk be a fejünket, mindig attól kellett félni, hogy valami hivatalos nagyság nyakszirten vág pl. Manet Olympiája előtt, de Renoir és Degas is meg a többi is majdnem mind - bélpoklosszámba ment.

Ezeket megbámulni, előttük órákig állni a legnagyobb veszedelmek egyike volt. Hiszen mindenki jól emlékszik arra az arcátlan kikötésre, hogy kapnak ezek a bélpoklosok egy jól elkülönített szűk termet, ha és csak akkor, ha Caillbotte vele adja a nagyértéknek tartott bélyeggyűjteményét is. Hallatlan, még most is felforr bennem a vér, csak ez infámis követelés kielégítése után juthattak ezek a ma már minden jó ízlésű, józan eszű ember által szeretett nagy művészek szóhoz, lélegzethez. Ezek között volt az elítélt Degas is.

Nem mondhatnám, hogy magunkfajta fiatal, törekvő, kereső művészek iránt valami jó akarattal lett volna. Legalább is keveset érdeklődött, kiállításainkat csak titokban nézte meg. Különben nemcsak ő volt ilyen. Ilyen volt Cézanne is, Renoir is. Éppen hogy tudtak rólunk, pedig mi kollektíve közös kiállításokat rendeztünk a legdisztingváltabb helyeken, így Durand-Ruel-nél is.

Ha magunkon nem segítettünk volna, ők nem segítettek volna ki a csávából soha. Meggyőződésünk mellett erősen kellett kitartanunk, hogy célhoz juthassunk, amit hála isten - emberi számítás szerint ahányan csak voltunk abban a kis társaságban - később a szobrász Maillolt is beleértve mind a révbe jutottunk. De Lautrec-ot kivéve, mert ő jobban mozgó ember volt, mint mi, nem juthattunk soha közelükbe - pláne a műtermükbe nem.

Nekem két esetem volt - amiken barátaim el is csodálkoztak egyik Gauguin, a másik Cézanne meghívása, amely esetről a Nyugatnál megjelent "Visszaemlékezéseim" könyvében meg is emlékeztem.

Az is igaz, hogy minket, őszintén megvallva - csak a művészetük érdekelt. A parolázásra egyikünk sem gondolt soha sem. Egyszer valaki megkérdezte Degast, miért nem állít ki a nagyobb, hivatalos kiállításokon. (Itt hosszasan lehetne tárgyalni, hiszen tudjuk, hogy a Salon refuséi közé tartozott ő is, és ők alapították meg ebből kifolyólag a Salon des Independants-t, amiből a java francia művészek kerültek ki.) Azt felelte, hogy nagyon vázlatosaknak látszanak a képei, dacára, hogy készebbnek tartja azokat, mint bárki másét. Ez a kérdés akkor vált aktuálissá, amikor a Marsi Salon-ban az ő barátai újból részt vettek a nyilvános nagy kiállításon.

Egyetlen egyszer láttam Degast, akkor egyedül botorkált - éppen a fennemlített kiállításon. Egy nagyon szürke ember hatását tette rám - a szemében volt valami ritka fény. Olyan egyszerű megjelenés, mint a mi Mednyánszkynk, valamivel jobb ruhája volt még, de az a bizonyos malaclopó köpeny Degason se állott jobban.

Ekkor volt az, hogy Denis megpillantotta és rámutatott, hogy ez Degas. Nem hittünk a szemeinknek - és eltűnt, azóta sem láttam soha, de felejthetetlen emléke. Örültem, hogy láthattam.

Rám azt a benyomást tette művészete, hogy nagyon jól megnézte Daumiert, Corot-t, Constantin Guys-t. Ezeken kívül különösen Ingres-ről szokott lelkesedéssel beszélni.

Az ő általa meglátott balerinák az ő sajátos ízlését, nagy ízlését hirdetik örökkön örökké, nagy művészi megoldásban. Eredeti módon rajzolva és festve. A természetből való kivágása a dolgoknak teljesen magas színvonalon álló. A legeredetibb művészek egyike, akit a földhátán ismerünk.

Degas, éppen úgy, mint ivadékai, kivétel nélkül mind a Salon des Indépendants-nak köszönhető.

Milyen jó volt - az egyszer -, hogy oly fitymálólag bántak azokkal, akik ma oly nagy és előkelő szerepet játszanak a modern művészetben. Igazán a biblia szavaival kell élnünk - "legyen nekik megbocsájtva, nem tudták, mit cselekesznek".

A háború küszöbén egy nagy árverést rendezett egy híres képgyűjtő Párizsban. Egy, általa 500 frankon vásárolt balerinás pasztelljét Degasnak 450.000 frankig verték föl. Ezt az esetet alig van ember - éppen úgy, mint Millet Angelus esetét - aki nem ismerné. Mondják, hogy Degas-nak tetszett a dolog, igen érdekesnek találta és azt mondta volna, hogy amikor eladta, akkor igen jól esett neki az 500 frank.

De nem folytatom, - nagyon régen volt az, amikor én Párizsban jól éreztem magamat, a háború elég nagy mértékben elvette kedvemet - s egyelőre jobbnak látom, ha emlékeim sértetlenül maradnak.

Toldalékul még ideírom, hogy Degas-szal úgy vagyok, mint mindazokkal akiket szeretek, hogy a hibáival szeretem. Egy nagy hibának tartottam mindig - aminek kifejezést is mertem adni párizsi barátaimnál - hogy Durand-Ruelre bízta szép pasztelljeinek bekeretezését, - nem szerettem, hogy egész dilettánsos pászpártot alkalmaztak, ahelyett, hogy egy jól megválasztott rámát kerestek volna.

Rippl Rónai József