Most, amikor a világháboruval járó árdrágulás miatt a szárnyasok és általában a hus szinte megfizethetetlenek, sok olyanra ráfanyarodnak az emberek, amire jobb időkben nem is gondoltak. Németországban, például, már az elmult esztendőben is sok polgári család asztalán – a vetési varju helyetesitette a rántott csirkét és különösen ősszel, amikor a varju legkövérebb igen jelentős forgalom fejlődött ebben az uj „élelmicikk”-ben. Nálunk a „cigányok pecsenyéjé”-nek hívják a varjut, mert csakis ez a mindennel beérő, kevés igényű nép ette meg eddig a károgó madarat, - noha egyes vidékeken a parasztnép is kedveli: nem ugyan a husát, hanem a „varjuleves”, amelynek jó ízét dicsérik.

Németországban különben nem is olyan nagy ujság a varjupecsenye, sőt legkivált Dél-Németországban és néhány kelet-poroszországi tartományban már századok óta finom és kedvelt csemege, melyet a „szakértők” még a fiatal csirkénél is többre becsülnek. A madarat azonban nem koppasztják meg, mint ahogy a galambot meg a tyukot szokták, hanem tollastól együtt lehuzzák róla a bőrt, szóval éppen ugy megnyuzzák, mint például a nyulat. Aztán pedig éppen ugy készítik el, mint a fiatal csirkét – tehát pörköltnek, kirántva stb. – és ha az asztalon van: ember legyen. Aki meg tudja külömböztetni a csirkétől. Persze, a vén varjak husa szívós és kemény, - de hát, aki már evett öreg tyukot, bizonyára tudja, hogy annak a husa is szijjas és izetlen. Hasonlóképpen kedvelt csemege Németország sok vidékén a varjutojás is, amely szintén nagyon jóizű.

Századok óta egyik legfontosabb élelmiszere sőt ugyszolván egyedüli hustápláléka – volt a „Kurische Nehrung” nevű német tartomány lakóinak a vetési varju. Ezen a terméketlen, sivár homok-fenyérem át huztak és huzznak még ma is a varjak évente kétszer: ősszel, amikor a memeli alföld fölött Oroszországból dél felé vonulnak és tavasszal, amikor visszajönnek onnan. Ebben a két időszakban, de legkivált ősszel, amikor a varjak jó kövérre híztak, lázas buzgalommal vadássza a nép a varjakat, kivált ha a halászat nem nagyon eredményes. Kevésbé vadásznak rájuk tavasszal, mert akkor már soványak, mivel télen nem igen találnak elegendő eleséget. Egy-egy ügyes vadász naponta 100 darab varjut is elejt, s a nyomban megnyuzott madarakat, melyeket beleikből is megtisztitanak hordókba rakva besózzák, mint a heringet.

Érdekes, ahogyan a „Kurische Nehrung” lakossága a varjakra vadászik. Ezernyi, fenyőgallyból épült kunyhó várja a nagy csapatokban huzó szárnyasokat, s a kunyhók előtt halakkal fölcsalizott nagy hálók vannak kivetve, továbbá zsinegekkel cölöpökre erősített és csalogató varjakkal főlszerelt hálók is várják a zsákmányt. A hálók kötele beszolgál a kunyhókba, s miker az éhes csapat reászáll a csalira, a madárfogó hirtelen megrántja a zsineget, s egyszerre tucatszámra ejti a prédát. Mialatt a többi varju irtózatos károgást visz végbe és elsiratja szerencsétlen társait, a vadászok gyorsan „átharapják” a varjak koponyáit, a holt állatokat behordják a kunyhóba és ismét kivetik a hálókat, várván a további jószerencsét…..A XVII. Században még solymokkal is vadászták a vetési varjut Németországban, a háboru előtt azonban már a vasárnapi kocavadászok se méltatták puskavégre. Most aztán ismét megjött a varjak becsülete, mert a világháboru rehabilitálta őket.