A világháboru egyik legborzasztóbb, legkegyetlenebb, de eredményében talán legjelentősebb fegyvere a gáz. Fantasztikus irók lázas agyában fogamzott meg évek előtt a jövő világháborujának olyan formája, hogy a hadviselő felek nem acéllal, nem ólommal, hanem gázzal töltött lövegeket bocsájtanak egymásra, amely éppen, ugy, mint az acélgránát acél magot szór szét magából, gázat lövet szét.

Verne Gyula irt egy ilyen regényt, ahol a hős egész életét olyan löveg szerkesztésére áldozta, amelyet ha kilő s amely ha odaér rendeltetési helyére szétrobban s abból olyan gáz tör elő, hogy abból óriási területen minden élőlény megdermed. Azóta sok fantasztikus regény foglalkozik ezzel a kérdéssel s az ujabb irodalomban a Noc Barlangja cimü regény tárja elénk a gázfegyver rémületes tökéletességét. A fegyverek fejlődése hozza magával, hogy olyan legyen a fokozat, hogy a fegyver eredménye minél több emberáldozat legyen.

A parittya és a nyíl egyes fegyver volt. A lövedéke csak egy emberélet ellen szólott, a folytatása, a katapult, a követőgépek, a gépnyil, a nyílszóró állvány már több ember ellen készült. A lőpor föltalálása és a lőfegyverben való alkalmazása eleinte szintén csak egy emberre volt szánva, az ágyú már több ember életét volt képes egy lövésre kioltani. Ezután már rohamosan fejlődött az emberölés tudása. Jött a hátultöltő fegyver, jött az ismétlő fegyver, a nagy átütő képességű golyó, amely hat, nyolc emberen is játszi könnyedséggel átszalad, nyomon követte a modern ágyu, a gépfegyver és az ágyuk lövegeinek sokfélesége: a shrapnal és a gránát.

Ezek már mind tömeggyilkosságra készültek, mert az az elv, csúcsosodott ki ebben a szándékban, hogy egyetlen egy lövés olyan legyen hatásában, mint száz más lövés. Az acélmagu löveg a méterrel mérhető egyszerű térfogatában azonban véges formában a határok között adja meg a tömeggyilkosság lehetőségét. A lőtechnikának el kellett jutnia ahhoz, hogy a gázat is, a légnemű löveget is szolgaságába hajtsa. Amint a chemin volt az anyja a lőpornak, ugy ezeknek a lövegeknek is a chemin adta meg a létet. Vannak folyadékok, amelyek megnyújtva hihetetlen sebességgel égnek el, s e közben belélegzésre gyilkos gázokat és fojtó füstöt termelnek; vasnak gázok amelyek nagy ütődésre átforrnak, nagy erővel tágulnak és hogyha ellentállásra találnak, meggyuladva szétrobbannak.

Ezeket, a gázokat óriási atmoszférikus nyomás alatt cseppfolyóssá teszik, beleszorítják erős falu acéledényekbe s kilövik az ágyakból. Az ilyen lövegek éppen ugy, mint az acélgránátok, felütődésük pillanatában szétrobbannak, a cseppfolyós gáz megszabadulva rabságából újra légneművé válik, s meglehetős nagy területet foglal gyilkos uralma alá. Világos, hogy az így elterjedt gáz nem egy embert fog megtámadni, hanem minden embert, aki a gázmező hatásterületében tartózkodik, s így tényleg hatalmas segítőeszköze annak célnak, amely a szembenálló emberek elnémítását tűzte ki feladatául.

Nézzük már most a védelmet a gázlöveg ellen. Az acélmagu lövedékek ellen védelmet nyújt a földalatti fedezék, a látatlanság. Az ellenség ugyanis csak tárgyi célokra tüzel, s ha nem lát célt, nem pazarolhatja el a drága lövedéket. A gázlövedéknek nem kell célpont, ennek elég a célterület is, mert akárhol esik le, akárhol robban szét tartalma, bizonyos területen minden élő organizmust megöl. Itt nem véd meg a földalatti város, itt nem véd meg a halál ellen a jó fegyver, itt ismét csak a chemin jelentkezik mint védőtudomány. A képen látjuk a fémálarcos katonát. A fára akasztott sindarabol egy fém rúddal erősen kongatja, vészjelet ad, mert az ellenség gáztámadásra indul. Az ellenséges gázbomba már jelzi a szándékot s a vészjelre nyomban minden ember az arcára húzza a gáz elleni védősisakot, amely nem egyéb, mint oxigén belégzéssel biztosított védősisak, s ha az ellenség felöl megjelennek a gázosztó halálbombák, a katonák bevárhatják, mig ezek a gázfelhők elvonulnak, s utána megkezdhetik a harcot.