1917 elejére a kimerült, kivérzett, szegény Oroszországban állandósult a háborúellenes hangulat. A nagyvárosokban az élelmiszer- és tüzelőhiány csak fokozta az elkeseredést. Márciusban (mai naptár szerint) sztrájkok és tüntetések kezdődtek.

A sztrájkok politikai jelleget öltöttek és általánossá váltak. A cár feloszlatta a dumát, a testület azonban a tilalom ellenére együtt maradt. 1905-ös mintára ismét szovjetek (spontán népi, forradalmi szervek) alakultak.

Március 15-én II. Miklós különvonatában fogadta a duma küldötteit, és kérésükre lemondott a trónról öccse, Mihail Alexandrovics nagyherceg javára. A megalakuló Ideiglenes Kormány miniszterelnökévé a cár a kadet (liberális) Lvov herceget nevezte ki.

A koalíciós jellegű kormány tagja lett Kerenszkíj is. A történetírás gyakorta „kettős hatalomról” beszél: az Ideiglenes Kormány mellett az ekkor eszer-mensevik többségű szovjetek képviselték a hatalmi ellensúlyt. Rövidesen letartóztatták (az immár volt) cárt, II. Miklóst. Az uralkodót házi őrizet alá helyezték.


Az orosz forradalom legnagyobb kérdése a hadviselő országok számára az volt, vajon folytatja-e az új kormányzat a háborút. A szövetséges antant országokat Miljukov külügyminiszter jegyzéke nyugtatta meg: Oroszország a végső győzelemig folytatja a háborút. De mit szól ehhez a háborúellenes nép?