Tudtam, hogy a lassan gördülő kocsik vágtában fognak átrohanni a vásznon és a tagoltan beszélő hercegprímás szája hadarva fogja olvasni a moziban az eskümintát. Tudtam, hogy a pillanatoknak zuhogó egymásutánját a film ma még nem képes tökéletesen fölvenni és visszaadni, de a fényképtől vártam és vártuk mindannyian, hogy egy nagy pillanatot ki tud kapni, meg tud rögzíteni.

Sokan hitték, hogy a fénykép történelemmé tud nemesülni, de nekem, elég lett volna ha csak jó és becsületes riportokat adott volna. De ezt sem adott. Nincs a koronázási képek között egyetlen, amelyen egy-egy nagy és bensőséges pillanatnak egyetlen gesztusa, egyetlen színe, egyetlen emlékezetes hirtelen csoportosulása híven, meggyőzön és beszédesen, rajta lenne.

Az természetes, hogy a fekete fehér-fénykép, azaz az árnyék és világosság ellentéteivel ható kép nem adhatja vissza a brokátok pompáját, a drágakövek tüzét, az arany ragyogását, az ezüst csillámlását, a bársony bíbor mélységét és az arcok rózsaszínjét, de igenis adhatna, kellene, hogy adjon egy-egy megkapó lendületet, egy csoportnak egységét, egy szemernyit a hangulatból, amely a koronázáson némely percben igazán történelmivé és emberfölöttivé tudott magasztosulni. A fényképek azonban tele vannak zavaró, oda nem tartozó, bántó ostoba véletlenekkel. Az eskünél nem látom a király lábait, mert egy kucsma éppen a lencse elé lengett.

A menetben a királyné és a trónörökös arany kocsija előtt egy nagy kerek fehér folt éktelenkedik: egy kopasz úr feje. A koronázási ebéd sötét, ködös ábrázolat, amelyben a csillárok ragyogása csak a csillárokat teszi fényes középponttá. És a templom belseje, a koronázás nagy aktusa?... Nos erről mindössze egyetlen elmosódó felvétel maradt, azt is a filmből vágták ki, de arról meg bajos volna megállapítani, hogy tényleg a koronázás-e a Mátyás templomban, vagy polgári esküvő a Bakáts-téren.

Ennél bizony ezerszerte történelmibb, hűbb és igazabb még az a kép is, amelyet a Leipziger Illustrierte Zeitungnak festett Schwarmstädt, igen iskolásan, de igen becsületesen. Úgy látszik, a festmény mégis csak több ma még a fényképnél, még ebben a vonatkozásban is s az unokáink, ha a koronázásra gondolnak anno 1916, nem a művészi fényképész urak felvételeiből fogják a történelmi képzetüket venni, hanem valószínűleg a Benczur mesteréből, aki majd a maga módja szerint meg fogja ezt festeni.

Ez a kudarc pedig, amely a fényképet érte, úgy hiszem csak részben ered az ő természetéből. Igaz, hogy az objektív, a lencse nem tud hazudni és azt és úgy veti rá a lemezre, ami és ahogy előtte áll. Nem tud kiválasztani, nem tudja elhanyagolni a lényegtelent és kiemelni a fontosat nem tud komponálni és nem tudja értékelni a színt, nem tud mást belehozni és nem tud eltörölni. Nem tudja kivenni az állandót, a jellegzetest csak a véletlen, a pillanatnyi képet tudja beleégetni az üvegen elkent ezüstbe.

De ha így van, ha ezek a természetes, megváltozhatatlan és elkerülhetetlen adottságai vannak a fényképező gépnek, ha a lencse, a fénysugár és az ezüst lemez együttes munkája csakis ezekből a tényezőkből és ilyetén módon tud összetevődni, akkor miért akarnak a fényképész urak egészen más művészetet teremteni a fényképezésből, mint azt, ami az ő belső valóságából folyik, miért erőszakolnak hosszú évek óta egy olyan irányt a fényképezésre, amely ennek a mesterségnek, a belső törvényeivel ellenkezik, miért nem jönnek rá, hogy a fényképezésnek épp úgy megvan a maga anyagszerűsége, mint ahogy megvan a festészetnek? Miért akarnak a lencsével festeni, hiszen ez épp olyan lehetetlenség, mintha valaki az ecsettel márványt akarna faragni!

A fényképezés úgynevezett tökéletesedése, amely az utóbbi években az úgynevezett művészi fényképeket termelte, voltaképpen tévútja ennek a művészetnek, amely igazán megérdemelné, hogy hivatott művelői legyenek, akik töprengéssel és küszködéssel rájönnének a fényképezés belső igazságainak a felismerésére s a pillanatnak a tökéletes megragadását keresnék a gépeikkel és nem a sötét műtermekben pepecselnének a retus hazug meghamisító mesterkedéseivel, amellyel felhőt rajzolnak az égre, embert a mezőre s amellyel holdfényes tengeri éjszakává hazudják át a kora reggeli balatoni felvételt.

Az úgynevezett művészi fényképezés ugyanabban az eredendő hibában szenved ma, mint a mozi: egy másik művészetet utánoz és úgy akar annak föléje kerekedni. A film gyárosai a színpadot, a színészi, művészetet másolják, annak az eszközeivel dolgoznak.

Sőt annak a sikereit használják ki, amikor a híres drámákat átcsoportosítják filmre és a színészeket teszik a vászon vonzó erejévé. Nem látják-e, hogy ez koldulás, a könyöradomány elfogadása a színpadtól, amelynek a legyőzésére indultak el.

A rendezés lett a mozi-mesterség fő trükkje óceánjárókat süllyesztenek el és házakat dűtenek össze, hogy slágert teremtsenek, de ha egy véletlen folytán egy igazi süllyedésnél, vagy házösszedűlésnél ott van az operatőr és felveszi a géppel, a véletlen pillanatot olyan ügyefogyottan ragadja meg, mint amilyen szánalmas kontár dologgá lett a koronázási filmfelvétel is.

Mint ahogy a rendezés, az előre elkészítés lassú tempója lett a film mozgatója, úgy bomlott bele a fényképezés a festészet utánzásába és annak is egy lejárt iskolájába, a beállítás, az előre elrendezés és a felvétel utólagos pepecselő kijavításának mesterkedéseibe, ahelyett, hogy húsz esztendő óta egyre csak egyet akartak volna, megfogni, megragadni, tökéletessé és biztossá tenni: a pillanatnak megrögzítését.

Ezt a gyönyörű feladatot kiszalasztották a kezükből, eldobták az igazi értéket és hamis nyomokon, hamis bálványokat kerestek. Ezért rosszak a koronázási fényképek, ezért érte mindnyájunk gondolkozásában keserves kudarc a fényképezőgépet.

Mi legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a kudarc nem is a gépet érte, hanem a fényképész urakat, de ők szegények, ők még ezen sem vigasztalódhatnak. Megbuktak, megérdemlik.