Ez is úgy van, mint a reformáció ideje óta. Művészete nincs e népnek, itt nem faragnak cifra szép kapukat, mint Erdélyben, nem hímeznek csodálatos ingvállakat és terítőket az asszonyok, mint Kalotaszegen vagy Mezőkövesden, nem formálnak agyagból furcsa cserepeket, edényeket, tarka mintás tálakat, mint az ország más vidékein.

Egy-két tő egyszerű virág a ház előtti kiskertben, az eladó leány kedvéért, egy-két búsongó vagy szilaj nóta - a világ szépségéből ennyi ha megvillan az emberek előtt. Józan, kényelmes, prózai világ ez, - a fantázia lidérctüze sohasem lobban fel a búzatermő televény felett. A búzán, a tengerin, lovon, szarvasmarhán jár mindenkinek az esze, nincs kedve elcsavarogni tudja Isten, miféle idegen tájakra.

Az a kevés számú úrféle, aki a városban él, csak néhány külső vonásban üt el a jobb módú gazdáktól. Még vagyonosabbak s ez adja meg nekik a tekintélyt. Megjárták a debreceni kollégiumot, de nem hoztak haza belőle szorosabb egységet a világ kultúrájával; egy kis, hamar elfelejtett latinság, egy sereg soha gondolataik rendszerébe szervesen bele nem illeszkedő adat - ennyi a tanultságuk, igazi kultúr-ösztön alig ébredezett fel bennük. Lényegükben épp olyanok, mint akikből kiemelkedtek, a földesgazdák.

Itt nincs úr és jobbágy, itt mindenki egyforma hajdú, mindenki egyenrangú származás s a vagyon és műveltség dolgában való különbség sem olyan nagy, hogy az osztályokat élesen elválassza egymástól. Külön áll mégis a valóban tanult emberek kis csoportja: a tiszteletes, a tanítók, a város nótáriusai, talán egy-két fiskális és - ha van - az orvos. Ezek szellemi munkából élnek, tehát más vágású emberek, bár a környezet asszimiláló hatása megérzik rajtuk, kin erősebben, kin kevésbé.

Nagyobb tekintélye legfeljebb, ha a tiszteletesnek van, annak is csak akkor, ha arravaló ember, a többivel szemben érzi a nép törzsöke, alkalom adtán érezteti is, hogy belőle élnek s hogy munkájukat kevésbé fontosnak és főképpen kevésbé lényegbe vágónak tartja, mint a maga szántóvető foglalkozását. Testi munkával élő ember sohasem tudja igazán fölérni ésszel, hogy a szellemi munka is csakugyan munka.

Ebben a levegőben nevelkedett fel Arany János. Ezeket a képeket látta maga előtt, ezeknek a hatása szívódott bele lelkébe s meghatározta azokat a gyermekkorban szerzett alapfogalmakat, amelyeken aztán az egész életen át, mint valami pilléreken, nyugszik az embernek az életről és a világról alkotott képe. A szalontai nádfödeles viskó kiskapujából nézte a világot nemcsak kis gyermekkorában, hanem később is mindig egy kicsit s öntudatlanul mindent azokhoz a mértékekhez s méretekhez formált, amelyeket akkor alkotott magának.

Csak szemlélte ezt a szalontai világot, igazán benne azonban nem élt. Származása is elkülönítette tőle: az ő családja, bár épp olyan törzsökös hajdú-ivadék, mint akárki más, de elszegényedett s ez által kiesett a maga eredeti osztályából anélkül, hogy elhelyezkedett volna más osztályban. Nem élhette a módos-hajdú gazdák életét, de nem is vegyült el a zsellérek és a cselédnép közé. Valahol a paraszt-arisztokrácia és a szegénység közt lebegett.

A világban való helynek ez a megállapítatlansága mindenféle külső-belső komplikációknak szülője, amelyek miatt az ember nem élhet a többiekkel egyformán, külön, a másokétól elütő életformákra szorul, kiesik a környezetében általános érvényű normák alól és lelki berendezkedése is másféle lesz, mint a többieké.

Az ilyen osztályon kívüliek szokták képviselni egy társadalmi elrendezkedés állandóságában a változások csiráit, bennük támadnak mindenféle nyugtalanságok, bennük ébrednek gondolatok, amikor a többiek beérik a tradícióból készen kapott gondolatkincs megőrzésével. Mint a természetben minden, ők is állandó elhelyezkedésre vágynak, de nem tudják elérni a normális, mindenki számára nyitott utakon, az equilibrium felé hajtó ösztön tehát abnormis utakra sodorja őket.

Az ilyenek rajzanak ki a földmíves népből városi emberekké s ha tehetség és jószerencse engedi, tanult emberekké válnak, belépnek a kultúra nagy közösségébe s ott végre megtalálják helyüket, bár lelkükben még sokáig, nem egyszer generációkon át sajog még az öröklött nyugtalanság diszharmóniája. Művészi természet alakulására s művészi tehetség kifejlesztésére kiválóan alkalmas talaj ez - a legtöbb született művész ilyen osztályán kívül került családból szokott kikerülni.

Arany családja már több generáció óta élhetett ilyen életet. Még éltek benne az egykori jobb elhelyezettség emlékei, egyre halványabban és kilátástalanabbul - az elveszett vagy érvényességében bizonytalanná vált nemeslevél, családi pörök lehetőségei mint nyugtalanító momentumok lebegtek az egymásra következő generációk szeme előtt. A hosszas küszködésben a fajta elvesztette a fizikai munkára való alkalmasságát. Aranynak már szülei is gyönge szervezetű, sarlóra, kaszára nem termett emberek voltak, semmi kilátás sem volt tehát arra, hogy sikeres gazdálkodás útján emelkedhessenek följebb.

A fizikai gyöngeséget, a betegségre fogékony szervezetet Arany is magával hozta végzetes örökségül a szalontai kis házból - tudjuk, talán soha életében nem volt teljesen egészséges. Vézna, gyönge gyerek volt s ez kizárta az izmos parasztgyerekek pajkos, többnyire elég durva játékaiból, félénkké tette velük s mindenkivel szemben. Alighanem szenvedett is miatta bosszantó csínyt, megalázó csúfságot. Ezért magába vonuló lett, elmélkedésre hajló.

Fizikai inferioritása siettette ily módon szellemi fejlettségét. Máskülönben is szerencséje lett testi gyöngesége: mezei munkában úgyse lehetett volna sok hasznát venni, tehát tanulásra fogták a nagy tehetséget mutató fiút. Nem lehetetlen, hogy ez a szerencséje óvta meg attól, hogy afféle alak váljék belőle, amilyet a Kósza Gyurka képében megrajzolt. Ő benne pedig már meg volt érve természetétől fogva minden arra, hogy a kultúrával való első érintkezésbe jutás elkötelezze a szellemi életre.

Mindez sokat megmagyaráz Arany pszichológiájából. Az ő lelki élete két pólus között hányódott egész életében: minden meglévőhöz makacsul ragaszkodó konzervatizmus az egyik, a mindenünnen elkívánkozó s minden helyzettel elégedetlen sóvárgás a másik.

Az a szalontai levegőből szívódott belőle, ez családi öröksége volt. Amaz termette eszméit, a világról való fogalmait, morális állásfoglalását, emebből költői természete, alkotó módja, lényének művészi kiélésre szorító belső feszültsége sarjadt. A higgadt, óvatos, megfontolt, józan Arany a szalontai polgárok ivadéka - az örökké évődő, sóvárgó, önmagába mélyedő, a maga kelletlen életéből a másokéba - alakjaiba - s a jelenből a múltba menekülő költő a társadalmi súlypontjából kiszorult családjának ivadéka.

Az élettől, a nagy, döntő elhatározásoktól irtózó félénksége a szegénységben, megalázott helyzetben eltöltött gyermekkor maradványa, épp úgy minden tekintély előtt meghajolni kész szerénysége. Akit a gyermek maga előtt látott, az majd mind több, nagyobb, tekintélyesebb volt, mint ő és hozzátartozói, az emberekkel való érintkezésnek ezt az attitudejét rögzítette meg lelkében az idegalkatában rejlő, veleszületett tartózkodás és félénkség, az eredendő energia-hiány; rendkívüli érzékenysége pedig zárkózottá tette mindenkivel szemben.

Arra nem volt ereje, hogy - mint a hasonló sorsból, de egészségesebb szervezetű fajtából eredt Petőfi - merészen, kíméletlenül, friss energiával maga alkossa meg sorsát s belemerüljön a szegény fiatalember életének keserves küzdelmeibe. Ő az első balsiker, az első csalódás elől csüggedten megfutott s elbújt az élet elől a csöndes jelentéktelenségbe, a cselekvés elől a rezignációba, a harc elől az önmagában való évődésbe.

Magaviseletében, életmódjában, külső megjelenésében szerényen óvakodott minden feltűnőtől, az általánosan elfogadott érvényű normák alól kirívótól, magában pedig, titkolózva és restelkedve egy fantaszta álmait álmodhatta. Ami életvágy és életösztön volt benne, azt csaknem egészen gondolataiban, ábrándjaiban és tervezgetéseiben élte ki s azt kell hinnünk, ezeket senkivel, még legközelebbi bizalmasaival sem közölte.

Hiába is közölte volna. Úgy kell őt képzelnünk, mint akiről tudják Szalontán, hogy kitűnően tudja fogalmazni a nótáriusi aktákat, példásan lelkiismeretes a hivatalában, odahaza szeret olvasgatni, de hogy nagyszabású ábrándokat forgat agyában, hogy költői álmokat sző gondolataiban, azt sikerült mindenki elől eltitkolnia.

Az életerős, józanul önző, az anyagira berendezkedett, a gazdasággal összefüggő adás-vevésben kitanult szalontai magyarok úgy nézhették őt, mint egy nagyon derék és becsületes, élhetetlen fiatalembert, akit meg kell becsülni, mert példásan elvégzi hivatalos dolgát s társaságban a maga kedves, szerény módján rokonszenvet tud szerezni magának, de valami sokra sohasem fogja vinni. Hogy valami különös dolog rejtőzik benne, hogy valamikor országra szóló hírnevű ember lesz belőle, a város legnagyobb büszkesége és dicsősége - azt ugyan senki se látta volna ki belőle.

Az öröklött képzelődő természet, az önbizalom hiánya épp úgy oka annak, hogy oly későn, harminc éves korában jutott el maga megismerésére és a tehetségéhez méltó alkotásra, mint az a levegő, amely Szalontán körülvette. Soká és nehezen s akkor sem teljesen és fenntartás nélkül tudott ráeszmélni a maga originalitására s az originalitáshoz való jogára.

Mintaképeket látott maga előtt: nemcsak fiatal korában, de később sem tudott teljesen szabadulni a mintaképektől, nem mert teljesen fölébük emelkedni. Sohasem tudott eljutni az egészen szabad és merész alkotásig, mindig kellett neki valami előzmény, példakép, kívülről jövő serkentés. Élete fogytáig mindig egy kicsit tanítvány maradt a világirodalom nagyságaival s a magyar tradícióval szemben.

Invencióját is ez a bátortalan szerénység bénította meg - sohasem lett volna bátorsága a minden mástól független, minden előzménnyel szakító alkotásra, sem teljesen új, soha nem látott, minden hitelességi alap nélküli kitalálásra. Természetének ebből a félénkségéből, invenciójának ebből folyó röghöz tapadtságából, tudjuk, elvet csinált, az epikai hitel elvét, amely amilyen kitűnő kulcs az ő kitalálási módjának megértésére, épp olyan kevéssé fogadható el általános érvényű esztétikai princípiumnak.

Neki valami talajra volt szüksége, amelybe belekapaszkodhassék gyökereivel. De hol talált volna ilyen talajt Nagyszalonta akkor csaknem teljesen művészet nélkül való földjén? Bizonyára nem akadt volna ott egyetlen emberre, aki megértette volna sóvárgását, akivel közölhette volna ábrándjait a nevetségessé válás veszedelme nélkül, vagy akiben csak egy kis érdeklődést is tudott volna kelteni tervei iránt. Ébredező, magával küszködő, irányát ide-oda libegve kereső költői ösztönével magányosan élt lelke Robinson-szigetén, körülvéve a megértetlenség, a közöny Óceánjától. Ugyan kivel közölhette volna titkos gyönyöreit, amelyeket irodalmi olvasmányai szereztek neki?

Kivel beszélgethetett volna az akkori Nagyszalontán Shakespeareről vagy Byronról, akiknek a nevét is alig egy páran tudták a városban? Az ilyen szörnyű elszigeteltség, teljes lelki magány, a hozzáillő társaságnak, a rokonérzésű szellemeknek, az önmaga szóbeli, bizalmas közlésének lehetetlensége megbénít és meglassít minden szellemi fejlődést, az olyan csüggeteg, bizalmatlankodó természetnek, mint Arany volt, csoda, ha nem szegte örökre szárnyait.

Micsoda megváltás lehetett neki, mikor odakerült a derék Szilágyi István s ők ketten felismerték egymásban a rokonlelket, a kölcsönös irodalmi érdeklődést. Milyen gyönyörrel beszélhetett vele először mindarról, amiben már-már örök némaságra kárhoztatottnak hitte magát, milyen fogékonyan vette magába az irodalmi dolgokban verzátusabb s máris tisztes irodalmi sikerekre visszatekintő jó barát tanításait, útmutatásait!

Arról már szóltak mások is, hogy milyen fontos szerepe volt Szilágyinak Arany irodalmi ambícióinak táplálásában, irodalmi műveltségének kiegészítésében - gondoljunk arra is, mennyi szép örömmel gazdagította ez a művelt és okos ember és jóravaló író a költő életét, mennyire felderítette borús, mind sivárabbnak látszó szellemi láthatárát! Íróember, aki fiatal korában elszigetelten, megértés nélküli, vagy éppen ellenséges környezetben élt s szenvedett emiatt, meg tudja érteni, mit jelentett Aranynak a Szilágyi Istvánnal való társalgás.

Bizonyos, hogy nélküle még később és még nehezebben szánta volna rá magát a fellépésre s önbizalma még nehezebben tudta volna áttörni azokat az akadályokat, melyeket csüggetegsége emelt elébe. Nem lehet számára nagyobb szerencsét képzelni, mint egy ily jóindulatú, érdeklődő és művelt jó barát társasága abban az időben, amely fejlődésére, alkotó kedve érvényesülésére talán éppen válságos volt.

Más környezetben bizonyára könnyebben és hamarabb kifejlődött volna, önbizalma és bátorsága jobban megszilárdul. Az ő szalontai környezete azonban mindenképen megnehezítette fejlődését. Az ottani emberek ítéletében csupa olyan értékfogalmak forogtak, amelyek az életnek csakis prózai részét ismerték el s nagyon kevesen lehettek a múlt század első felének Szalontájában, akik egyebet is fontosnak tartottak, mint a gazdálkodás kérdéseit, a helyi politika, a városi és vármegyei közigazgatás, a kálvinista eklézsia ügyeit. Az irodalom fontosságának értékelésére, az irodalomnak, mint az életöröm fokozójának méltánylására vajmi kevés hely juthatott elméjükben.

Az írónak, különösen amíg fiatal s a maga helyét még nem találta meg, szüksége van arra, hogy a környezetén lássa az írói mesterség hatását az emberekre, hogy minden nap újra meg újra meggyőződjék arról, hogy ami neki az élet fődolga, amire rá akarja szánni teljes lényét, egész életét, az csakugyan fontos, életbevágó ügy. Sőt szüksége van arra is, hogy túlzottan lássa maga körül az irodalom fontosságát, mert ebben talál csak kellő egyensúlyt a küszködő élet ezerféle gátló erejével szemben s ebből táplálja önbizalmának elszántságát.

Energikus fiatal természet inkább szakít az ellenséges levegőjű környezettel, bátran kiteszi magát az élet mindenféle küzdelmének és sanyarúságának. Aranyban nem volt meg ez az energia, a rövid és siralmas végű színész-epizód után rezignáltan vonult vissza szülőházába s készségesen belehajtotta fejét a köznapi élet igájába.

A más, szebb, igazibb élet, a nekivalóbb környezet utáni nosztalgia sóvárgott benne tovább, olvasmányai, irodalmi perspektívájának folytonos tágulása mind szebbnek és nagyobbnak mutatták az ígéret földjét, amelyről, azt hitte, lemondott örökre, holott csak öntudatlanul érlelődött benne a géniusz, hogy aztán szinte akarata ellenére, elemi hatalommal kitörjön belőle.

Bármennyire kedvezőtlen volt fejlődésére s bármennyire hozzájárult horizontja szűkítéséhez az a környezet, amelyben gyermek- és ifjúkorát és férfikora elejét töltötte - szerencsés hatással is volt rá. Döntő fontosságú e tekintetben az, hogy életének éppen ezt a részét, teljesen és kizárólagosan magyar környezetben töltötte.

Hacsak nem az iskolában, más beszédet, mint magyart, nem hallott soha (nem is tanult meg a hat-hét idegen nyelven olvasó költő idegen nyelven beszélni világ-életében!), szeme előtt mindig a magyar élet képei, a magyarság tipikus alakjai voltak, minden emberi indulatot, minden élethelyzetet úgy ismert meg, ahogy az a korabeli alföldi magyar emberben nyilvánult, szeme előtt mindig csak a magyar természet képei tárultak fel.

A speciális magyar észjárás, a magyar embernek fogalmai a világról, a tradicionális kálvinista magyar erkölcsi világ normái voltak az irányítók mindenben, amit maga körül látott s ezek adták meg az ő szellemi és erkölcsi világának az alapját is.

Az olyan röghöz kapaszkodó természetre nézve, mint az övé, amelynek mindig szüksége van valami reálisra, tényleg meglévőre, saját szemével látottra, fokozott fontosságú ez. Ő nem tudott lerombolni egy világot, hogy újat alkosson romjaiból, ő egyáltalán nem alkotott új világot, hanem a meglévőt emelte magasabb színvonalra, azt, amelyben felnőtt és élt.

Ő pedig tulajdonképpen sohasem élt másutt, mint az alföldi kisvárosban. Élete utolsó szakát Pesten töltötte ugyan, de itt csak lakott, nem élt igazában, a nagyváros képei még szemléletébe is csak felületesen nyomultak bele, lelke mindig Szalontán volt s ami emlékképre, élettapasztalatra, ábrázoláshoz való mintára szüksége volt, azt mind onnan hozott emlékeiből vette.

Csak öregkori lírájában tűnnek fel sűrűbben a városi élet képei, nagy műveinek minden vonala, minden színe Szalontáról indul ki. Toldit ha jól megnézem, vitézi páncélja alatt hamar megismerem a virtusos, duhaj, faragatlan, de tiszta és becsületes nagyszalontai parasztlegényt, a hun királyokban a módos, tekintélyes, méltóságteljesen mozgó polgárokat, asszonyaikban a civakodó, megbékülő polgárasszonyokat, az egész világban, amely Arany műveiben elém tűnik, az alföldi város világát.

Olyan világ ez, amely specifikusan magyar, a maga nemében páratlan, sehol másutt fel nem található s olyan világ ez, amelyet, akárhova vetette is a sors, az emlékezetében, a fantáziájában, a szívében magával hordott Arany János korának minden magyarja. Innen van, hogy az Arany műveiben megrögzített lelkiállapot teljesen és pontosan összeesik Arany kora magyar társadalmának lelkiállapotával. Ezzel válik ő a múlt század középi magyarság legjellemzőbben reprezentáns költőjévé.