Háboruelőtti hangulatba fogom visszaringatni a kegyes olvasót, amiért bizonyára nem fog neheztelni rám. A dolog az imént történt, a keleti pályaudvar elsőosztályú várótermében, meglehetős háborus hangulat között; kinn a perronon a Bahnhof-kommandó tisztjei czikáztak, a harmadosztályú váróteremből már ömlöttek ki a szürke bakák, akik alighanem bácsmegyei faluikba igyekeztek vissza nehány napos szabadságra.

A történetnek a csattanója háboruelőtti kedélyességű, ilyen aligha hangzott el a három legutóbbi esztendőben, s értékre nézve nemesebb és emberiségesebb bizonyos kabarétréfáknál például, amelyek arra jönnek ki, hogy a haboskávé és a kifli egy-egy példányát egy belvárosi régiségkereskedőnél őrizték üvegbura alatt, s akadt egy hadimilliomos, aki megvásárolta, mint szalonja legbecsesebb darabját.

A pályaudvari váróteremben, plédek közé temetkezve, ujságot az ölükbe hullajtva két vidéki úriember ült. Meglátszott rajtuk dzsentri voltuk, pesti hölgyek különösen kaczéran nézegették a fiatalabbat, aki szőke volt és stucczoltbajuszú, rövid téli zeke borult snájdig alakjára, ragyogó kék szemei voltak, mint két szál buzavirág, szájában egyiptomi czigaretta pihent, valamelyik úrikaszinó féltve őrzött régi portékája. Diskuráltak ketten. Csak hangfoszlányokat hallottunk.
- Borzasztó a drágaság Pesten, ugye édes öcsém?
- No, no, Sándor bácsi, az én megyémben sem olcsóbb semmi. Nem tudok rendet csinálni se a nép, se a földesurak között. Ugy van ez, háború van, úgy kell, hogy minden drága legyen. A paraszt is drágábban jut mindenhez, ő is drágábbér vállal munkát.
- No öcsém, nem mindenütt van ám úgy. Nálunk félannyira se kerül az ennivaló, mint Pesten. De bizony, a mi főszolgabirónk kutya egy szorgalmas ember.
Pár pillanatnyi csend. Aztán megszólal a fiatalabb megint.
- Tudja, Sándor bácsi, hogy megnősülök?
- No, az nem jó lesz.
- Nem jó?
- De nem ám. Mert ott dolgozni kell, nem úgy, mint a megyénél csinálod.
A kalauz bekiáltott, hogy Szabadka, Ujvidék felé beszállani. A két vidéki úr is felczihelődött.