Nem akarom egy művész önérzetét sem megsérteni, de úgy hiszem Artner Mädy Csik Jolán, Dolányi P. Ida, Fischer Edith, Humayer Erzsébet, Kalicza Erzsébet, Murányi Nelly, báró Pongrácz Sarolta, Rauscher Juliska. Rákosyné Geönczy Ilona, Schréder Eta, Schulz Ila, Szentmiklóssy Gizi, Székács Irén szereplése a Képzőművésznők Egyesületének kiállításán helyén való lett volna, ellenben a Műcsarnok presztízsének (bármennyire is megtépázott) határozottan ártott. Szándékosan mellőztem azoknak a művésznőknek felsorolását, kik az előző kiállításokon bármily kevés súllyal és jelentőséggel, de már részt vettek.

A férfidilettánsok képeinek nagy része még azzal a gondos, tiszta faktúrával sem dicsekedhetik, mely a női munka sajátsága. Durva, esetlen formák, piszkos színek, rosszul eső tudatlanság kiáltó jegyei riasztják el a szemlélőt.

Ne bántsuk a tisztességes középszerűséget jelentő piktúra képviselőit (annak a korholásába is belefárad végül az ember), fogadjuk el való értéknek mindazt, amit adnak, amennyiben jóhiszeműségük nyilvánvaló és képességeik, meggyőződésük szerint dolgoznak; de mit szóljunk ahhoz a festőhöz, aki a modelljét (bőre oly rózsás, mint a húsvéti malacé) már esztendők óta úgy festi, hogy tükör elé állítja és vagy lilaszín harisnyát, vagy lilaszín bugyogót húzat fel vele, - vagy ahhoz a festőhöz, aki a nevezetes angóramacskáját már minden lehető pózban megfestette. (Tartozom az igazságnak azzal, hogy ezidén az obligát macskán felül egy hímszarvas, sőt több ifjú kecske is szerepet a műsorán.)

Vagy mit szóljunk ahhoz a fiatal routinier-hez, akinek az a legfőbb ambíciója hogy Pentelei Molnár üvegeit meg penteleibben fesse meg, mint maga a mester, aki merész lendülettel viszont Lionardót akarta némileg megkorrigálni. Van olyan festő is, aki Csók István aktját (a Szépművészeti Múzeum egyik pompás darabja) akarta javított kiadásban bemutatni.

Mennyi ambíció, mily nagyra törő akarat. A beérkezett, végképp elskatulyázott művészek ellankadása, hanyatlása felett is napirendre térhetnénk, annál szomorúbb aztán azok vergődése, akikben reménykedünk.

Perlrott Csaba Vilmos erőteljesen megkomponált, mozgásban, elhelyezkedésben jól sikerült figuráinak hatását a velük össze nem függő, széteső háttér rontja le. Kmetty János kompozíciója csupa komolyság és becsületesség, - e tárlat nem nagyon bővelkedik ilyenekben - de lendület és frissesség híján a fáradt órák keserű ízét érezteti.

Hatvany Ferenc, Grünwald Béla, Rippl Rónai József képei mindhárom művész ismert és eléggé méltatott kvalitásait mutatják.

Schönberger Armand férfifeje pikturális értékekben bővelkedő tisztességes alkotás; logikusan felépített kettős aktjában a szobrász tudása és temperamentuma érvényesül.

Rudnay Gyula "Menekülő asszonya" nagy lendületű munka, de sok vonatkozásban zavaros, szinte groteszk, annál nemesebb, tisztultabb és ami a legfontosabb, festőibb a másik asszonyalakja.

Még egyet. Jogos-e, indokolt-e, hogy a művész minden megnyilatkozásában a haladást, a korábbi eredményektől való eltávolodást keressük, nem kell-e megelégednünk az elért jóval? E kérdés minden banalitása mellett ma éppen olyan aktuális, mint volt, amikor a művészet harcos emberei a legzajosabb csatákat vívták.

Az eltanulható rész felcserélése egymagában csakugyan nem viszi előre a művészetet, a művész hitének máról holnapra való változtatása is gyanús, de hosszú évek folyamán mozdulatlanul maradni egyazon területen, ugyanazt ismételni, kritikátlanul átvenni azt, amit a korábbi nemzedék helyesnek ismert el, lehangoló jelenség, nem méltó a művészhez.

S mily sokan azt sem tanulták meg alaposan, amit kellett volna, hogy megtanuljanak és csak tudatlanságuk változatait adják évek óta.